Nincs többé, meghalt – mit mondjunk a gyerekeknek?

„Pszichológusok egyöntetű álláspontja, hogy a gyerekek elől nem szabad eltitkolni, ha valaki meghalt. Ne mondjuk azt, hogy külföldre utazott, vagy azt, hogy kórházban van, mert a felnőttek reakcióiból úgyis észrevenni, hogy ez nem igaz. Nem baj, ha sírni látja egy gyerek a szüleit, attól sem kell tartani, hogy az erős szülő, aki mindig támasz, maga is gyengének mutatkozik. A kimutatott, megélt érzelmek nem okoznak törést úgy, mintha a gyerek becsapva érzi magát.

A gyerekek számára halálesetkor megnyugtató, ha az elhunytról fényképeket veszünk elő, történeteket mesélünk, felidézzük a közös emlékeket. Azt is fogalmazzuk meg, hogy a halálban az a legrosszabb, hogy nem tudunk találkozni, nem lehetünk többet együtt. Beszélgessünk arról, hogy mit szerettünk a legjobban vagy mit nem szerettünk abban, aki meghalt. Nem lesz az emléke kevésbé szép akkor, ha csak a jó tulajdonságait emlegetjük, a rossz oldalát is merjük megnevezni és valamilyen módon ezt megbocsátani neki. Át kell élni a gyász folyamán előtörő, sokszor ismeretlen érzéseket, dühöt, csalódottságot, sértettséget, magányosságérzést.

Attól sem kell félni, hogy a gyerekekkel a temetőbe menjünk szeretetteink sírjához. A sok virág, az égő gyertyák látványa nem nyomasztó, inkább jó alkalom a beszélgetésekre, régi, akár vidám történetek felidézésére. A halál tényét el kell fogadnunk, és tudatosan, örömmel megélni azokat a pillanatokat, amiket együtt tölthetünk és eljutni a lelki megbékélésre. Ez a tanulási folyamat egész életünkön végig kísér, mindig új leckét adva fel nekünk.”