Orbán Viktor: Magyarország továbbra is a józan hang politikáját követi
Ukrán háború, nemzetközi elfogatóparancs, gazdasági semlegesség, nemzeti konzultáció – ezekről beszélt a Kossuth Rádióban a miniszterelnök.
Lehet azt mondani, hogy a törvényhozás nem rendeltetésszerű használata ismerős a politikában, de ipari méretekben Orbánék élnek vele.
„Lehet azt mondani, hogy a törvényhozás nem rendeltetésszerű használata ismerős a politikában, de ipari méretekben Orbánék élnek vele. Évek óta a fontos, népgazdasági érdekbe bugyolált nagy üzlettől a kipányvázott személyes karrieren át a legpitiánerebb haszonlesésig használják gyurmaként a törvényhozást ahhoz, hogy megtámadhatatlanná tegyék a megengedhetetlent. Faarccal magyarázzák, hogy hála a folyamatos kontrollnak, képesek rugalmasan korrigálni tévedéseiket, ezért a módosítás. Holott sorozatos a fenti eset, amikor a rendelet hajtóvadászat részeként születik, ezt bünteti, amazt helyzetbe hozza. Ez a fordulatos alkotómunka jutalmazhat, majd sújthat akár egyetlen embert is – Simicska Lajos és Spéder Zoltán politikai krimit íratott Orbánékkal, a sorozat első darabjai már adásban vannak, miközben a többit a szemünk előtt forgatják. Valószínűleg komoly alkotói műhelyek dolgoznak azon, hogy a korábban az egekig emelt Közgépet letaszítsák a trónról, hogy több vesztett meccs után törvénymódosításokkal dúcolják alá az óriásplakátok újraosztását, méretének behatárolását vagy éppen a hirdetőoszlopokra fölhelyezhető tartalmakat. Természetesen szó sincs itt leszámolásról, mint ahogy tisztességtelen versenyről, pályázati suskusról sem, hogy a visszaosztásokról ne is beszéljünk. Közügy, közérdek az, amit az engedelmes kormányzati frakció megszavaz, a rossz szájízt elnyomja az avatásokon elfogyasztott birkapörkölt. Szűkebb pátriánkban a jótevő minden látható ok nélkül gonosztevővé alakulhat, anélkül hogy bárki hivatalos magyarázattal szolgálna arról – miért.
Ugyanakkor egyre több a mendemonda, a kilógó lóláb, s ezzel egyenes arányban nő a bizonytalanság. Van, aki bátorságot merít ebből, s maga is gátlástalanul építeni kezdi a mini-álomgyárát, a nagyokhoz hasonló fogásokkal operálva. Akad, aki hiába látja, merről fúj a szél, az istennek sem tud irányba állni, a szelet a vitorlájába fogni. Lassacskán rádöbben, hogy a törvénygyártás, rendeletalkotás jókora szelete mögött mást kell gyanítani, mint jobbítást, fejlesztést, ésszerűséget – a hatalom szisztematikus építése, a személyes érdekek érvényesítése, az autonómia, a civil szféra korlátok közé szorítása a cél, akár botránnyal, jókora ráfizetéssel is. És ennek tartománya végtelen – Pakstól a dohányboltokig, a földárverésektől a városnéző buszok tendereztetéséig tart. Tegnap az Ökotárs, ma az Enegiaklub. Gyanússá válik minden magunk körül. Ennek ez, a másiknak az. Nincs norma, fogódzó. Ugyanazt érezzük, ha kihúzzák valaki alól a szőnyeget, mint ha varázsszőnyeget kapna maga alá – nincs sem elégtétel, kiégett a felháborodás. Csak annyit konstatálunk, hogy valami történt, aminek semmi köze a mi amúgy is idejétmúlt, elfuserált igazságérzetünkhöz. Ha van még iránytűnk, hiába jelez. Eltévedtünk.”