A Jobbik helye

„Neonáci, fasiszta párt a Jobbik. Ezt az állítást G. Fodor Gábor tette a habonyista média legcsillogóbb gyöngyszeme, a TV2 reggeli műsorában. A kormánypárti ideológus megszólalása nem állt egyedül ezekben a napokban. Fórumok sokaságán pörgött végig a hír egy egyébként hónapokkal ezelőtt bemutatott amerikai filmről – a címe: Maradj csendben!  –, amely a meghasonlott Szegedi Csanád életén és munkásságán keresztül mesélt a Jobbik úgymond igazi arcáról. A minikampányban a portfólió minden szóba jöhető csatornája szerepet vállalt, a Riposttól a 888-on és a Lokálon át az Origóig, és valamennyien megírták: lám-lám, a többiek sunyin hallgatnak a lepleket lerántó alkotásról. A szebb napokat is látott Origót ezenközben, mint az az MNO gyorselemzéséből is kiderült, az sem zavarta, hogy filmrovata júniusban már írt a Maradj csendben!-ről.

A nácizós-fasisztázós akció hevességéből ítélve a kormánypártban most úgy érezhetik: túltolták a Vona-párt önazonosságának megtépázása érdekében indított hadműveletet. Hogy a magyar embereknek általában véve hálásnak kell-e lenniük e miatt a túltolás miatt, vagy inkább bosszúsnak, megítélés kérdése. Erre lentebb még visszatérek. Addig is szögezzük le: Orbán Viktor migránsellenes politikájának – az első, nemzetinek mondott konzultációtól és kékplakát-áradattól kezdve a rengeteg nembe, egyszersmind érvénytelenségbe torkolló népszavazásig – számos célja közt kiemelt szerepe volt annak, hogy a veszélyesen izmosodó Jobbik alól kilőjék a lovat.

A 2014-es választások után nyilvánvaló volt, hogy Vona Gáboron kívül nem maradt értékelhető kihívó a placcon. Az viszont, hogy a szétforgácsolt baloldallal nem kellett számolni többé, de a radikális jobbal igen, megbillenteni látszott a híres centrális erőtér roppant egyensúlyát. Főként, mivel ha valami magától értetődően profitálhatott volna a fokozatosan kibontakozó összeurópai migrációs válságból, az a nemzeti radikalizmus volt. Ne feledjük: a déli határok mentén megmutatkozó jelenségekre – közelebb lévén ezekhez – hamarabb kezdtek hivatkozni Toroczkai Lászlóék, mint hogy Orbán Viktor megejtette volna első kinyilatkoztatásait a Charlie Hebdo-mészárlás után.

Arról semmit sem tudunk, hogy a kormányzati agytrösztök stratégiázása során adódtak-e kételyek a tekintetben, hogy a konkrét intézkedések mellett – itt például a kerítésre gondolok – érdemes-e teljesen magukévá tenniük és minden skrupulus nélkül alkalmazniuk a harsány szélsőjobbos retorikát és a leggyalázatosabb eszközöket. De hogy mit gondoltak, annyira nem is fontos. Az számít, amit tettek: másfél éven át háborús övezetként ábrázolták Magyarországot, és elérték, hogy az emberek jelentős része – végletesen leegyszerűsítve: 3,3 millió választópolgár – ne érezze magát biztonságban a hazájában. Ne kerteljünk: ez egyáltalán nem volt tisztességes. És ezenközben mintegy mellesleg elszívták a Jobbik elől a levegőt. Annektálták a területet, ahol radikálisként kiteljesedhetett volna. Vona Gábor bizonyára enélkül is megpróbálkozik pártja konszolidációjával, a közép felé terelésével – már a 2014-es választási kampány óta nem volt ez tőle idegen –, de az így előállt helyzetben nem is tehetett mást.

A mi lett volna, ha izgalmas kérdés, igenis gyakran megéri feltenni. Mi lett volna, ha a habonyizmus nem kapaszkodik a menekülő százezrek kínjai által kínált kapaszkodókba? Nem túl bonyolult összerakni egy ilyen verziót: a 2014–15 fordulóján megbillent Fidesz folytatja az útját lefelé, a migránsok zsírján a Jobbik hízik helyette, és van ma egy 25-30 százalékos radikális pártunk. Amelyet nem csupán az ideológus GFG nevezhet neonácinak vagy fasisztának – akár joggal –, hanem kevésbé érdekvezérelt elemzők is, és amelyet ráadásul annak láthat sok-sok magyar ember. Nos: ilyen pártunk most nincs. A fent említett hálássághoz-bosszússághoz egy pillanatra visszatérve: cseppet sem bánjuk ezt.

A sztorinak ugyanakkor még egyáltalán nincs vége. A helykereső Jobbikot megzavart identitásával is veszélyesnek látja a kormánypárt. Írtam már arról, hogy Vona Gábor halálugrásának sikere minimum kétséges – a centrum meghódításához, a balról előzéshez el kellene dobni a múltat és a régi bázist, az újat pedig őrült nagy munka, már-már lehetetlen felépíteni –, de az első számú kihívó akkor is első számú kihívó marad, ha a sanszai szerények. Ha borulna az építmény, az ő ölébe hullanának a kiélesített fegyverek. Ezért kell visszatolni oda, ahonnan elindult befelé. Vagy ha egy mód van rá, azon is túlra.

Különben is: ahogy közelednek a választások, úgy indokolt egyre inkább nem hepciáskodó-hőbörgő forradalmárnak, hanem nyugodt erőnek látszani. Nem mindegy, ki képes erre. De egy kérdés azért még maradt itt, és ez egyre relevánsabb: továbbra is elég erős és hatékony a gépezet ahhoz, hogy mindenkinek Orbán Viktor jelölje ki a helyét?”