Nem hiszek semmiféle nemzetkarakterológiában, amely olyan általánosító sztereotípiákban nyilvánul meg, hogy a »franciák ilyenek«, a »britek olyanok«, az »amerikaiak amolyanok«. Az Amnesty International jelentése azért kérdéses a számomra, mert kiemel egy országot, ráadásul egy, a múltjával súlyosan terhelt országot, s megállapítja a rasszizmus növekvő jelenlétét. Nem tudom, nem vagyok szakértő, de az a gyanúm, hogy a rasszista jelenségek száma minden országban növekedni fog, ha a határtalan befogadás politikája folytatódik, s a bevándorlók tömege eléri a kritikus tűréshatárt. Azt sem tudom, hogy az európai vezetés számolt-e valaha is a bevándorlás támogatásának előre nem látható társadalmi szintű lélektani hatásaival. Ez politikailag egész egyszerűen az ijesztő mértékű szélsőségbe tolódásban mutatkozhat meg. A határtalan bevándorlás politikája pont azt válthatja ki, ami ellen Európa mindig is küzdött.
A probléma gyökerét azonban mégis abban látom, ahogyan az Amnesty International a jelenséget értelmezi. A fő problémát nem abban látja, hogy a bevándorlók tömege sokak számára elviselhetetlen méretűvé duzzadt, hanem abban, hogy nő a rasszizmus. A rasszizmust kell tehát kezelni, nem pedig az azt kiváltó okot. Ha kicsit cinikus akarnék lenni, azt mondanám, bármely országban »kitermelhető« a rasszizmus, csak a bevándorlók számát kell növelni.
A probléma az Amnesty International által képviselt gondolkodásban az, hogy nem ismeri az emberi természetet. Pedig nem olyan bonyolult dolog ez. Az ember csoportokban él, és mindenki a saját csoportjában érzi jól magát. A kulcsszó az otthonosság. A barátainkkal szeretünk egy asztalnál ülni. Szeretjük a megszokott dolgokat életvitelben, környezetben, mert az otthonosság érzetét adja. Nagyjából ennyi. Tudom, ezek olyan apró, jelentéktelennek tűnő, érzelmi dolgok. Attól tartok, hogy azok, akik folyton folyvást az idegengyűlölet és a rasszizmus ellen küzdenek, ennek az érzelmi vonatkozásnak az alapvető jelentőségét az emberi természetben nem ismerik fel.”