Méltatlan lenne, ha magyarázkodni kezdene − mondta most Kiss László. Számunkra meg az a méltatlan, hogy egy újabb eset került elő a kommunista diktatúra mélységes kútjából, amiben nem látunk és nem is láthatunk tisztán.
Mélységes mély a múltnak kútja, különösen itt, a magyar földön, ahol a 20. századi történelmünk legsötétebb zugai tárulnak fel rendre a legváratlanabb helyzetekben. A legendás úszóedző, Kiss László nagy nyilvánosság elé került ügye, az eredeti történettel, a vádakkal, a sejtetésekkel és maga Kiss reakcióival együtt semmi másra nem jó, és nem is lesz jó, csak hogy szembesítsenek minket, ezredszerre is egy valódi rendszerváltás, egy valódi múltfeltárás és annak katarzisának elmaradásával.
Kiss Lászlót a hírek szerint csoportos nemi erőszak miatt ítélték el, több mint fél évszázada, 1962-ben. Eszerint 1961 nyarán több társával erőszakot tett egy fiatal nőn, a korabeli ítélet szerint nagyon durva körülmények között.
Mit tudunk most? Azt, hogy Kiss László nem tagadja az elítélését és azt se, hogy börtönbe került. És azt is tudjuk, hogy nem tagadja kategorikusan az elítélésére okot adó esetet, bár ma is vitatja az ítéletet.
Kiss előbb a VS-nek beszélt röviden, remegő hangon: „Erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkezem, az egész életemet erkölcsösen éltem”. Majd nem sokkal később a Népszabadságnak beszélt, kicsit részletesebben: „Beszélhetnék arról, hogy 1962-ben mennyire volt megalapozott az ügyünkben hozott ítélet. Mennyire volt bebizonyítva mindaz, ami az ítéletben olvasható. Soha nem hallgattam el a történteket. Soha nem tudtam és nem is fogok túllépni rajtuk. Viszont az a közeg, amelyben előtte sportoltam és amelybe később edzőként visszatértem, képes volt rá. Mivel sem a bíróság, sem más hatóság nem tiltott el – az ítéletbe foglalt bűnöm ellenére sem –, hogy gyerekekkel foglalkozzak, kaptam egy új esélyt, és én éltem vele. Mindenki döntse el, a magyar úszósport elmúlt évtizedekben elért eredményei alapján, hogy kellőképpen bizonyítottam-e vagy sem.”
Kiss védekezése érthető. És az egész nemzet hálás lehet annak az úszóedzői teljesítménynek, amely fényes nemzetközi sikereket hozott a sportágnak és ezzel Magyarországnak. Ennek lehetünk hálásak.
De a bűn és bűnhődés dilemmái csak felmerülnek most az emberekben. Tényleg megerőszakolt a későbbi legendás edző egy nőt, majd foglalkozott utána magyar úszók, úszónők hosszú sorával? Vagy egy akkor még nagyon is kemény diktatúra rendszere használt fel, csavart ki egy homályos esetet, hogy durva történetet és kemény ítéletet kreáljon Kissék ellen, netán valamilyen kifejezett későbbi célból?
És mi magyarázza utána Kiss életpályáját? Szinte közvetlenül a büntetés leülése után, 1965-ben főfoglalkozású edzője lett a Budai Spartacusnak. 1967-ben már a klub vezetőedzője, 1969-ben immár az öttusa-válogatott úszóedzője lesz. A későbbi fényes karrierről nem is beszélve. Ilyen pályafutást tudtak bejárni más hasonló okból elítéltek is a Kádár-rendszer legmélyén?
S az újabb csavar: az atv.hu értesülései szerint Kiss László 1963-ban, amikor még elvileg a büntetését kellett töltenie, már részt vett a magyar úszóbajnokságon. Ez történt, vagy alaptalan híresztelésről van szó? Ha a sztori igaz, akkor az hogyan történhetett meg?
Méltatlan lenne, ha magyarázkodni kezdene − mondta most a Népszabadságnak Kiss László. Érthetjük a helyzetét.
De számunkra meg az a méltatlan, hogy egy újabb eset került elő a kommunista diktatúra mélységes kútjából, amiben nem látunk és nem is láthatunk tisztán.
Kiss László bűnös volt és megbűnhődött? Vagy bűnös, aki nem bűnhődött meg, sőt, a sötét múlton gyorsan túllépve fényes jövő várt rá a szocialista sportvilágban? Netán valahol a kettő között van az igazság − elkövetett egy szörnyű tettet, ami máig kísérti őt? Vagy Kiss László teljességgel ártatlan volt, a rendszer áldozata, aki aztán a rendszerrel szemben, önnön kiválósága nyomán vívta ki a sikert és a karriert magának? Ezt aligha tudjuk itt most eldönteni.
Van dráma, tragédia és tragikomédia, nem is kevés a magyar közéletben. Csak a katarzis ritka. Ha valamit, akkor ezt megszokhattuk itt, a magyar glóbuszon.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
A tekintélyes olasz lap szomorú bajnoknak nevezte Milák Kristófot.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Wladár Sándor és Sós Csaba is bizakodó a 2027-es budapesti vizes világbajnokságot illetően.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
Egy égő lakásból kellett kimenekíteni a hetvenes éveiben járó házaspárt és mozgássérült felnőtt gyermeküket.
Az orosz elnök újra együttműködést ajánl Európának, miközben az ukrajnai háború lezárásának feltételeiről beszélt.
