Orbán a főorvos a nagyviziten

„– Milyen volt akkoriban Magyarország?

– Izgalmas és csodás, az első pillanattól szerettem. Mindig vonzottak a kicsit szegény, kicsit lepattant déli országok, és Magyarország nagyon hasonlított rájuk. Budapest olyannak tűnt, mint egy nagy falu. Emlékszem, mindenkinél virágot láttam, ami persze biztosan túlzás, de nekem akkor így tetszett. Még valamire felfigyeltem, hogy az emberek egymás szemébe néznek. Ez azóta sajnos elmúlt.

– Könnyű volt dolgoznia?

– Inkább kalandos. Akkor még nem volt internet, mindenkivel személyesen kellett találkozni. Erdélyék konyhájában volt az irodám, telefonálni a sarki fülkéből tudtam. Rengeteg segítséget kaptam a magyar kollégáktól, a HVG, az Élet és Irodalom, a Magyar Rádió munkatársaitól, akik azokat az információkat, amelyeket nem közölhettek, egyszerűen továbbadták nekem. Mint külföldi tudósítót persze folyamatosan figyeltek. Egyszer Lakatos Ernőnél, az MSZMP-kb agitációs-propaganda osztályának vezetőjénél jártam, és ott álltak asztalán a dossziék a rólam írt jelentésekkel. (…)

– Értem. Haragudna, ha azt mondanám, hogy szerintem a miniszterelnök egy ideig még nem fog önnek interjút adni?

– Nagyon sajnálnám. Egyébként tavaly azért találkoztunk egyszer.

– A Parlamentben?

– Nem, a Sportkórházban. A legkisebb fiam ugyanis focizik, vele vártam a sportorvosi vizsgálatra. Ülünk tehát a padon egy sötét, piszkos folyosón, néha rosszkedvű emberek mennek el előttünk, és egyszer csak Jakab megbök a könyökével, és a fejével oldalra mutat. És ott volt ő.

– Orbán?

– Igen. Gondolom, ő is a sportorvosira várt. Egy testőr és egy orvos volt vele, felálltam, odamentem hozzá, hogy szia, Viktor. Kezet fogtunk, és bemutatott az orvosnak. „A member of the hostile foreign press”, így mondta. Tehát hogy én az ellenséges külföldi sajtóhoz tartozom. Ha ezt tényleg így látná, azt nagyon sajnálnám.”