Ellencsászár

„A Hunyadiaké volt az utolsó, a siker reményével kecsegtető próbálkozás arra, hogy a nyugati és a keleti birodalom halálos satujából valahogy kimeneküljünk. Mátyás király kísérlete arra, hogy német-római császár legyen, és később az általa jobbágysorból felemelt Bakócz Tamás esztergomi érsek kísérlete arra, hogy pápa legyen, az utolsó esélyt jelenthette volna. Ha ugyanis akár csak egyetlen évtizeden át magyar a pápa és/vagy a császár, akkor talán arra késztethettük volna a Nyugat uralmi elitjeit, hogy kénytelenek legyenek felismerni és követni egy nagyon egyszerű összefüggést. 

Ennek a lényege pedig az, hogy ha fesztelen természetességgel tekintik evidenciának, hogy a Szent Korona szakrális történelmi Magyarországa egyúttal a »kereszténység védőpajzsa« – magyarán: a törökkel szemben biztosítja a nyugati biznisz zavartalanságát –, akkor lennének szívesek az ezért fizetendő ár biztosításából is kivenni a részüket, mert, ahogy mindmáig hangoztatni szeretik, „nincs ingyenebéd”.

A kísérlet elbukott, a Nyugat cinikus hullarablóként lakmározott vígan földi maradványainkból Mohács, majd Trianon után is. (A kereskedő-bankár oligarchia ügynökeként egy Medici került a pápai trónra, I. Ferenc francia király és utódai pedig »lebótoltak« a török szultánnal, akinek persze szintén a Spanyolországból kiűzött szefárd oligarchia vitte a pénzügyeit.) 

Mindez csak azért érdekes, mert úgy látszik, hogy a történelmi kollektív tudatalatti morfogenetikus mezői-ben (ahogy mondani szokták) mégis mozog a Freud. A Welt am Sonntag ugyanis azt találta írni a minap, hogy Angela Merkel számára a legnagyobb kihívást az Orbán Viktor ellencsászár körül csoportosuló erők jelentik, ahová ma már nemcsak Kelet- és Közép-Európa, de a Nyugat belső tereinek számos uralmi reprezentánsa is tartozik. Mindez drámai módon igazolja azt a feltételezést, hogy Európa alapvető uralmi mintázatai nem sokat változtak az elmúlt ezer évben.”