Hét ügy, melyekben nagyot mert álmodni Orbán Viktor

„1. Egymillió új munkahely. A második Orbán-kormány a 2010-es fülkeforradalmat követően határozta el, hogy tíz év alatt egymillió adózó munkahelyet teremt. Legalább 1000 milliárd forintnyi forrást kívánt ennek a célnak érdekében bevonni a vállalkozásokba. A cél nemes, ám irracionális volt, bár a fele még megmaradt ennek a törekvésnek a megvalósítására kijelölt időnek. Ha a közmunkásokat és közfoglalkoztatottakat, illetve a külföldre járó magyar munkásokat is beleszámítjuk az adózó munkavégzők közé, akkor is igen távol állunk ettől a céltól. Az is igaz, hogy a második Orbán-kormány kormányzása kezdetén akár 10 százalékos GDP növekedést is reálisnak tartott, aztán jött a kiábrándulás, vagyis évekig csökkentek a gazdasági mutatók.

2. Olimpia. A sportmániás miniszterelnök pályafutása megkoronázásának tartaná, ha hazánk egyszer a világot fogadhatná egy budapesti olimpia rendezésével. Kár hogy ennek a terveknek az előkészítése, kommunikációja szinte semmiben sem tér el más, mutyigyanús projektekétől. Ugyanolyan keveset tudunk az olimpiai előkészületekről, mint a paksi beruházás részleteiről. A titkolózás persze annak a makacs ténynek is köszönhető, hogy Magyarország egyelőre nem rendelkezik azokkal a feltételekkel, melyek szükségesek lennének egy ilyen nagy sportesemény megrendezéséhez. Elsősorban gazdaságunk fejlettségi szintje kevés ahhoz, hogy ilyen nagyot merjünk álmodni. Persze a projekt arra jó, hogy sok pénzt el lehet költeni, nemzeti büszkeséget lehet vele dagasztani, politikai tőkét lehet belőle kovácsolni.

3. Önfenntartó felsőoktatás. Ha létezik lázálom, akkor ez az. A felsőoktatás nem egy szabadpiaci vállalkozás, hanem egy hosszú távú befektetés az állam részéről. Pénzt áldoz állambácsi arra, hogy később jó szakemberei legyenek az állami és magánszektorban, hogy a felsőoktatási intézményekből kikerült emberek a tehetségükkel, megszerzett tudásukkal mozdítsák előre közös ügyeinket. Azt elvárni a magyar lakosságtól, hogy önmaga finanszírozza meg ennek a hatalmas, költséges intézményrendszernek a fenntartását és működését, finom szólva is az emberek anyagi lehetőségeinek félreismerését feltételezi.”