„Az euroatlanti szabadkereskedelmi övezet kapcsán ismét előtérbe került az uniós vezetés demokráciadeficitje, a tagállamok lakosai ugyanis szeretnék tudni, kik és milyen felhatalmazással mondhatnak igent az amerikai génmanipulált termékek behozatalára és az európai fogyasztóvédelmi szabályok átírására. A fejünk felett döntő 28 biztos közül vajon hánynak ismerik itthon a nevét? Részünkről Navracsics Tibor felel az ifjúságpolitikáért, a kultúráért, az oktatásért és a sportügyekért, de mi van a többiekkel?
Az EB szerint demokratikus felhatalmazásuk alapja, hogy »a bizottság tagjainak egyharmada (kilenc fő) részt vett a tavalyi európai választásokhoz kapcsolódó kampányban, ahol párbeszédet folytattak a polgárokkal, és kérték a támogatásukat«. Ennyi. És ez nem tűnik soknak.
A TTIP-tárgyalások nagy részét egy belga politikus, bizonyos Karel de Gucht korábbi kereskedelmi biztos, illetve két máltai egészségügyi biztos bonyolította le (egyiküknek dohányipari lobbizás miatt távoznia kellett), jobb, ha így utólag megtudjuk: ők képviselték a mi érdekeinket is. Nevükhöz fűződik az amerikaihoz kísértetiesen hasonló kanadai szabad kereskedelmi megállapodás is, amelyben már rögzítették: a multinacionális cégek országokat is beperelhetnek, és kártérítést kérhetnek elvárt vagy elmaradt profit miatt. (Ahogy például Ausztráliát a Philip Morris a dohányzás visszaszorítását sikeresen célzó dobozcímkézési törvénye miatt.) A vitákat egy három főből álló nemzetközi magánvádbíróság döntheti el, ők ítélkezhetnek arról, hogy egy-egy nemzet törvényhozása nem csorbította-e az adott multi profitszerzéshez fűződő jogait. Abszurd. A befektető-állam vitarendezési eljárás (ISDS) egy nagyvállalatot a nemzetállam szintjére emel, és megengedi, hogy néhány jogász (vagyis nem a választópolgárok) arra kötelezzen egy államot, hogy változtasson a törvényein egy-egy nagyvállalat elvárt hasznát biztosítandó. Nonszensz. És erről a Barroso-bizottság néhány kivételezett tagja a fejünk felett már tavaly megegyezett, sőt, márciusban az új bizottság is megerősítette, hogy a magánbíróságok jogait benne hagyják a kanadai szerződésben. Ha ez így megtörténhetett, vagyis a tudtunk és beleegyezésünk nélkül dönthetett erről néhány, erős demokráciadeficittel kinevezett brüsszeli bürokrata (és a lobbisták), akkor mit várhatunk az amerikai szerződés előkészítésétől?”