„A politika mindig is igényt tartott arra, hogy alakítsa az emberek gondolkodását, de nem szerencsés, ha ezt zsigeri félelmekre építve teszi, mint a menekült- és terrorizmusügyi konzultáció vagy a halálbüntetés-vita esetében. Még ha az így felvetett kérdések érdemesek is a végiggondolásra, ennek nem kedvez, ha felvetésük módja a werberi–finkelsteini mozgósítási technikák védjegyét viseli magán.
Más megközelítésben: a »Habony-művekét«. És ebből a szempontból teljesen mindegy, mennyi köze van magának Habony Árpádnak ezekhez az ügyekhez, sőt, hogy létezik-e egyáltalán. A lényeg, hogy egyre többen vannak, akik neki – vagy más, hasonlóképpen megfoghatatlan tanácsadóknak – tulajdonítják azt az irányt, amit a hazai jobboldali politika az elmúlt hónapokban vett. Egyre többen érzik úgy, hogy ami korábban eszköz volt, az most cél lett, hogy a kommunikáció önmagáért valóvá vált, és hogy ők maguk csupán statiszták egy hatalmi játszmában. Az pedig régen rossz, ha a közvélemény nem azzal foglalkozik, hogy mit csinál egy adott párt, hanem azzal, hogy ezt milyen taktikai megfontolásokból csinálja. Ilyenkor előbb-utóbb új irány kell.”