„Mindig is volt hazánkban kétharmad akkor, amikor az úgynevezett »polgári Magyarország« és a »népi Magyarország« tartós szövetséget tudott alkotni, aminek alapja az volt, hogy alapvetően mindkettő a politikai jobboldalon szervezte meg magát. Magyarország háromosztatú ország, és nem kétosztatú: létezik egy katolikus polgári, egy református népi jobb, és egy urbánus baloldal. Orbán és a Fidesz politikája és utóbbi években mutatott útja egyértelműen a »református vidéki, népi jobboldal« egyértelmű megerősödését jelentette, de nem elsősorban a baloldal rovására, hanem a »polgári, katolikus jobboldal« bekebelezésével. És most ez a bekebelezett »régi jobboldal« a maga européer, atlantista gyökereivel, diplomatikus és konfliktuskerülő kultúrájával, decens természetével sarokba szorítva érzi magát, hisz olyan konfliktusokat kell felvállalnia, amik természetétől alapvetően különböznek. Ők nem ilyen keménytökű kurucok, szablyát ragadó erdélyi keménylegények, népies elemek, hanem finom polgárok, akiknek nem a kárpótlásiból visszakapott TSZ föld, és a nagymama fateknője, hanem a nagypapa bécsi kalapja és a herendi étkészlet a családi örökség, amit nem loptak el tőlük anno a komcsik.
Ez a magyar jobboldal máig tapasztalható, de azért kissé megrendült egységének alapja a mindkét rétegben meglévő »baloldal-fóbia«, ami azonban a dupla kétharmad után már rég nem olyan erős, főleg látva azt a töketlen ostobaságot, amit az ellenzéki pártok ma is produkáltak bölcsnek korántsem nevezhető elemzéseikben. Az egység azonban megtört, és ezt Orbán is érzi, ami a probléma, hogy talán a »polgári jobboldal« gondolkozását nem látja annyira át, mint kéne. Mert a közvetlen környezetéből kikoptak ezek az emberek, inkább az Instantba járnak beszélgetni egymással, mint a különböző fideszes bulikba. És mint láthatjuk, már ennek a vonalnak a legprominensebb képviselője, Navracsics Tibor is berzenkedik, s ha úgy tetszik elegánsan kivonul a napi csatákból.
Orbán érti és érzi a baloldalt, azzal szemben mindig győztes lesz. Csak épp saját táborán belül lehet, hogy már nem látja azt, hogy a »polgári Magyarország« nem egy eszménykép, hanem egy létező társadalmi hagyomány, amelyik inkább örülne egy Tuskkal és Merkellel elköltött közös, hármas randinak, mint egy Putyin vagy Erdogan turnénak. Amelyik kicsit zavartan magyarázkodik az amerikai emigráns nagybácsinak a »Mi ván esszel ász Orrbánnal, dárling?« -kérdésekre. Amelyik igazából nem örül önfeledten a »keményendolgozó«, azaz a való életben inkább pofátlanul nyomuló »új-jobboldaliak” észvesztő előretörésének, a »trafikfideszesek” szaporodásának, és ezzel párhuzamosan fia és lánya kényszerű londoni kiruccanásának. Nem örül annak, hogy véleménye, gondolkodásmódja – ahogy Navracsics fogalmazott – »marginális szubkultúrává« zsugorodott az »új Fideszben« azok után, hogy – ahogy a mostani EU-biztos és mi is – a sörünket is félbehagyva pattant fel Orbán hívására, hogy lezúzza végre a komcsikat a Fülkeforradalomban. Nem örül, hogy a KDNP, mint történelmi kereszténydemokrata polgári párt tulajdonképp Semjén Zsolt mögé szervezve csak kontrázik a Fidesz politikai irányvonalához ahelyett, hogy ténylegesen érvényesítené ebben a szövetségben a »polgári Magyarország« tagjait és mentalitását.
Mert most akkor nekünk kell haverkodni, sőt egyesülni a helyi vízvezetékszerelőből, gázszerelőből lett nagyvállalkozókkal, aki »kemény munkával épp polgárosodik«? Orbánnak igenis meg kell értenie a polgári Magyarországot akkor, ha azt akarja, hogy továbbra is őt kövessék, különben tartósan is elvesztheti híveit. No, nem azzal, hogy valaha is ez a társaság átállna balra, hanem pusztán azzal, hogy – ahogy ezt a történelemben korábban is tette – visszavonul a kiskertbe a limonádé mellé, és szép csöndben marad távol továbbra is a »parasztok és komcsik« iszapbunyójából. Az alámerülésben és kibekkelésben is nagy hagyományai vannak a magunkfajta polgári elemeknek…”
