„Amerika egy kissé homályos geopolitikai játszmába kezdett, amely mind távolabb tolja Moszkvát Európától, s a XX. századi tömbstratégiák rossz emlékét idézi, amely nyelvet persze az oroszok tökéletesen értik és beszélik. A németek viszont nem szeretnék Moszkvát Európától messze látni, nagyon nem szeretnék sokáig fenntartani a gazdasági szankciókat, amelyek következményeit nem csak Oroszország, hanem Nyugat-Európa is nyögi. Ezek enyhítéséhez először is az kellene, hogy Moszkva politikai engedményeket tegyen, aminek feltétele alighanem a Krím annektálásának elismerése, vagy legalább is elfogadása, másrészt Ukrajna távolmaradása a NATO-tól (ebben Merkelre számíthatnak). Miközben az ukránok komolyan azt gondolják, hogy a saját jövőjükről joguk van szabad akaratukból dönteni.
Ilyen könyöklések közepette nyúlkál a sakktáblán Orbán Viktor, magát mentve, mindent vagy semmit alapon. Miért? Mert a magyar kormány ebben a hidegháborúban a német külpolitikát tartja irányadónak, így okkal mondhatjuk, hogy támogatja azt a német törekvést, amely modus vivendit keres az unió, az oroszok, Ukrajna és az Egyesült Államok között.”