Modern autokrácia 1.1

„Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a Kádár-rendszer mindmáig alapjaiban határozza meg a politikai kultúránkat. Társadalmunk demokráciaértelmezése elég sajátságos, mert a szocializmusban élők többsége nem érezte elnyomottnak magát, így a rendszerváltáshoz, és magához a demokráciához is materiális értékeket társított – a szabadság és a jogok csupán másodlagos értékeknek minősültek. Az állampolgárok a jólét beköszöntét várták, ám csalódniuk kellett, s a rendszerrel való elégedettség pedig zuhanásszerűen csökkenni kezdett. Ráadásul még a nyakunkon maradt a politikában való alacsony részvétel is. Bár a potenciális részvételi hajlandóság magasnak mondható, de a tényleges aktivitás mérsékelt maradt. Egyre többen érzik úgy, hogy nem tudják megvédeni érdekeiket, sőt, a legtöbben még választott vezetőikbe sem vetnek túlságosan nagy bizalmat. Ha ezt még megfejeljük a társadalom atomizációjával, akkor a képlet világossá válik: a putyini rendszer kiépítéséhez jobb helyet nem is találhatnánk.

Persze nem kéne, hogy egyenes út vezessen odáig, de 2010-ben az ország többsége úgy döntött, hogy kétharmados többséggel ruházza fel Orbán Viktort és pártját, akik már a korábbi kormányzásuk során is megpróbálták devalválni a parlamentarizmust. A miniszterelnök sosem rejtette véka alá, hogy a 2002-es vereség óriási traumát jelentett számára, többször nyomatékosította, hogy meg kell szervezni a párt médiáját, anélkül ugyanis nem lehet hatalmon maradni. A kétharmados többség azonban még nagyobb lehetőséget nyújtott ahhoz, hogy komolyan átszervezzék a politikai rendszert, hipp-hopp össze is tákoltak egy alaptörvényt, no meg jól átalakították a választási rendszert. Navracsics Tibor álláspontja szerint, a pártok jól felfogott érdeke az, hogy hatalmukat megtarthassák, ezért egyáltalán nem ördögtől való az, ha számára ideális körülményeket teremtenek az újrázásra. E logika szerint a hatékony kormányzás tulajdonképpen csak másodlagos dolog.

Nem mehetek el szó nélkül a kamuellenzék mellett sem. Ugyan még nem tartunk ott, hogy orosz mintára új ellenzéki pártokat hozzanak létre (habár vannak erre mutató jelek), de már egyértelművé vált, hogy az úgynevezett baloldal vígan muzsikál az orbáni rendszer kiépítéséhez. Az április 6-ára összehegesztett választási szövetség olyan arcokat tömörített, akik tisztában voltak azzal, hogy miképp fest a magyar politikai kultúra. (Karácsony Gergely például a fél életét a választói magatartásnak szentelte.) Tudták nagyon jól, hogy a demokrácia jelszava mára már teljesen kiüresedett, ami arra enged következtetni, hogy a vereségre hajtottak. Aztán ott van Gyurcsány Ferenc, aki lassan három éve próbál néhány tízezer nyugdíjas hátán visszakapaszkodni a hatalomba, tudatában annak, hogy személye a hiteltelenség egyik szinonimája. Hoszni Mubárak összetette volna a két kezét egy ilyen szerzetért, aki azt hiszi, hogy a szenilitás a társadalom egészére jellemző. Más autokráciákban kifejezetten kérték volna visszatérését, mert csak keveseknek adatott meg az a képesség, hogy egy személyben aláaknázzák az ellenzék törekvéseit. Az MSZP-re pedig kár karaktereket pazarolni, olyannyira nyilvánvaló, hogy a rendszer egyetlen ellenzéki pártja akar maradni. (Talán már aláírásra is került az Orbán-Tóbiás paktum.) A rendszer fontos építőköveivé váltak – de ezt tudják ők is.

Ha valaki Orbán ellenébe akar majd menni, először velük kell megküzdenie. ”