A Fidesz antikommunizmusának tanulságairól II.

„»Amíg a magyar jobboldal nem lép túl az antikommunizmus ideológiáján, nem lesz képes virágzó országot teremteni« – írja Mike Károly »Az antikommunizmuson túl« című tanulmányában a Kommentár 2014. évi harmadik számában. Igaza van, de pontatlanul fogalmaz. A Fidesz antikommunizmusa ma már retorikai keretként sem használatos, maximum érzületi, valláspótlék jellegű. Ezzel szemben a valóság a pluralizmus tagadása, a »másik«, a bármikor és bármiként beazonosítható ellenfél létjogosultságának elvitatása. Ezen kellene túllépni.

Meggyőződésem, hogy az elhúzódó magyar válságra Orbán Viktor rossz és káros választ adott. E válság meghaladása lehetetlen új gondolatokra törekvő intellektuális munka nélkül. Mike Károly tanulmánya egy ritka jel arra, hogy lehet és érdemes gondolkodni, mert idővel a kiút is megtalálható.

A Fidesz mindent felölelő antikommunista ideológiája mára átalakult, semmi sem maradt a posztkommunista elit ellen folytatott, legitimnek tekinthető, demokratikus, hatalmi küzdelemből. A Tasnádi-ügy, Szűrös Mátyás kiemelt tisztelete, az ügynökakták nyilvánosságra hozatalának folyamatos megtagadása – ezek mind-mind olyan példák, amelyek világossá teszik: a Fidesznek nem a posztkommunistákkal van baja, hanem azokkal, akik nem hozzá tartoznak. Azokkal, akik mások, és nem a Fidesz oldalán, nem a Fideszhez kapcsolódva kívánnak létezni a magyar politikai közösségben, gazdaságban, elitben.

E politikai törekvés retorikailag másik ága, hogy az új évezredben semmilyen fideszes politikus nem fogadta el bármely ellenfelének a magyar nemzethez való tartozását. És idővel a nemzetből való kirekesztés a széles értelemben vett nem-fideszes választói táborra is kiterjedt.

Az elhúzódó magyar válságra Orbán etatista választ ad, amelyben a „jók” útját a kormánypárt jelöli ki. Ezzel igazolható számára a régi trafikosok és kaszinók szétkergetése, mert utána »mi mondjuk meg«, hogy ki kaphat koncessziót. Ezzel igazolható egyes nem politizáló iskolaigazhatók leváltása az államosítás után, mert utána »mi mondjuk meg«, ki és mit oktasson. Ezzel igazolható a földbérletek átalakítása, mert utána »mi mondjuk meg«, kié a föld. És ezzel igazolható az állami hirdetések egycsatornás és egyirányú elosztása, mert utána »mi mondjuk meg«, hogy ki kaphat és ki nem kaphat állami hirdetést, függetlenül a piaci nézettségtől, olvasottságtól.

Az orbáni etatista program lényege ez: ha boldogulni akarsz, akkor tartozz hozzám. E politikai hittétel folyamatos újradefiniálásának joga magát Orbánt illeti, diszkrecionális módon. Nem tudok gyarapodást és polgárosodást ígérni mindenkinek, akiben törekvés van erre, csak azoknak, akik kinyilvánítják, hogy hozzám, hozzánk lojálisak. Aki ezt nem akarja, az nincs, vagy ha létezik is, boldoguljon maga itthon vagy külföldön.

Orbánnak a kommunistákkal nincs baja, a pluralizmussal van. A kizárólagosságra törekvést tette meg politikai rendszere alapjává: ilyen az új alkotmány, különösen annak preambuluma, ilyen a kormányzat kulturális- és identitás-politikája, ilyen minden sarkalatos törvény és ilyen a gazdaságpolitika is.

A magyar válság azáltal vált egyben alkotmányos válsággá, hogy a sarkalatos törvények rendszerével és az új alkotmánnyal a kormány a saját szakpolitikai meggyőződését kívánta kétharmados betonba önteni. Ezzel tagadva meg a későbbi korrekció lehetőségét olyan kérdésekben, amelyek minden szuverén kormány saját jogkörébe tartoznának egy polgári demokráciában.

Tölgyessy Péter fogalmazta meg ezt pontosan a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetében egy kiváló vitán idén nyáron: »Egy demokrácia csak akkor konszolidálható, ha az ellenzék meglátja a maga jövőjét abban a berendezkedésben«. A mai magyar politikai rendszerben az ellenzék nem tudja meglátni a maga jövőjét, de Orbán nem is akarja, hogy meglássa.

A 2010 utáni új politikai rendszert alapvetően a politikai pluralizmus szűkítésére, az ellenoldal és tábora befolyásának intézményesült korlátozására hozták létre. Ebből kiút a jobboldalon csak akkor lehet, ha nem az »antikommunizmussal« számol le a jobboldali elit, hanem ha elfogadja az övőkétől eltérő politikai meggyőződés legitimitását.

Erre Orbán Viktor nem képes már. És ezért kell különösen tisztelni minden olyan intellektuális kísérletet, amely a jobboldal felől kíván választ adni a 2010 után súlyosabbá vált magyar válságra. Mike Károly írása a Kommentárban egy ilyen kísérlet.

Az ellenzék gondja az, hogy a mostani tévúton haladás során hatalmas erőforrásokat élt fel az ország, így – a jogi nehézségektől függetlenül is – hatalmas a politikai kihívás. A tanulmánnyal foglalkozó utolsó, harmadik posztomban azzal foglalkozom majd, hogy milyen tanulságok következnek egy pluralizmus-tagadó rendszer lebontásának kényszeréből.

A Mike Károly által is képviselt tisztességes magyar jobboldaliak gondja pedig az, hogy a hitszerűvé szervezett, dogmáival ma már naponta önellentmondásba keveredő Fidesszel szemben a saját oldalán is szinte lehetetlen alternatívát felmutatni.”