Napjainkban tetőzött az ifjúsági probléma − Kivonuló középosztály IX.

A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink cikkeit vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.

*

„Lássa, 
Ez szimplán hangzik... Így nincsen hatása!
Mondhatta volna szebben, kis lovag,
Más-más hangnemből... Így ni, hallja csak:”
(Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac)

Ammianus Marcellinus, a késő császárkori történetíró meséli, hogy egy Faustinus nevű notariust perbe fogtak, mert azt rótták föl bűnéül: egy szamarat vágott le azért, hogy titkos varázslatokra használja. Amikor megkérdezték, hogy vajon tényleg varázslásra akarta használni a szerencsétlen szamarat, azt válaszolta: nem, csak hajhullás elleni szert akart készíteni belőle. Nevezett Faustinusnak nem hitték el a kopaszodás elleni küzdelmet, megkínozták és kivégezték. Ebből is látszik talán, hogy egy hülyén feltett kérdésre még hülyébb válasz szokott születni.

Úgy tűnik, Papp László Tamás (a továbbiakban PLT, mert nincs kedvem a divatos háromnevűség kiírásához) hosszú és érdemekben gazdag pályafutás után erősen kiábrándult. Csak a miheztartás végett, a jeles auktor karrierjének legsúlyosabb opusai olyan nagyon független és nagyon mértékadó kiadványokban jelentek meg, mint az Élet és Irodalom,a HVG és a gyurcsányi dzsihád pamflet-irodalmának egyéb, el nem kötelezett, visszafogott orgánumai. Eme sajnálatos állapotba pedig azért jutott, mert – egyszerűen szólva – kiábrándult a demokráciából, miután számára kedvezőtlen irányba fordult. Vigasztalhatja őt, hogy nincs egyedül, az utóbbi időben mások is, sokan, elbitangoltak a csordától. Tömegével hallatszanak a kétségbeesett kiáltások, miután az ostoba nép ismét a fasisztákat választotta. Egyesek már addig jutottak – ó irgalom anyja ne hagyj el! –, hogy hibákat vélnek felfedezni a szürkeállomány tevékenységében is, ami lássuk be: a dolgok tragikus fordulatára utal.

Az egyik kérdés az, ami PLT cikkével kapcsolatban felmerül, hogy miért pont most érte ez a negatív megvilágosodás a jeles auktort? Természetesen lehet ez egyéni, egzisztenciális baleset, a középkorúság küszöbén beköszöntő, életkor-függő paradigmaváltás; ám én gyanakszom, hogy ennél azért többről van szó. Jelesül arról a fogas kérdésről, hogy – amint azt PLT megható őszinteséggel be is vallja – ki a fene hajlandó ingyen politizálni? Mármost abból, hogy a kérdés egyáltalán felmerült az következik: hősünk eddig is vagy ingyen politizált, miközben nyilván padokon aludt és ingyenkonyhán étkezett; vagy pedig eddig fizetek a politizálásáért, most meg már nem. Ez könnyen elképzelhető. Az Orbán-kormány – vagy rezsim, ahogyan élvezettel görgetik ajkaik között – meglehetős igyekezettel szárítja ki a pénzforrásaikat. Ebben a helyzetben kedvenc muzulmán közmondásom által javasolt eljárást látszik követni a nagy gondolkodó: „Ha valakinek nem tudod eltörni a lábát, csókold meg azt és imádkozz Allahhoz, hogy törje el neki ő”. Allah persze – bár kevésbé mint a keresztények Istene – ki van zárva, helyette a szent piac az imádságok címzettje, ő az, aki majd eltöri a gonoszok lábát. Ezzel két legyet is üt egy csapásra: egyrészt autotréninggel megerősíti hitét a mindenható piac dogmájában, másrészt – jó üdvtörténész módjára – a megoldást a távoli jövőbe tolja el, oda, ahol az majd bizonyosan, mindenféle ármánykodás ellenére bekövetkezik.

A másik kérdés, hogy miért pont a fiatalok?

*

Az ifjúság, mióta felvilágosult világ a világ, mindig elégedetlen, mindig úgy érzi, lenyesik szárnyait a „vén huncutok és gonosz ostobák”; hogy az örök lázadót, Adyt idézzem. Ennek a lázadásnak vajmi kevés köze van a politikához, a társadalomhoz, melyben élnek, annál több a tomboló hormonokhoz és a megfontoltság, az élettapasztalatok, az ismeretek hiányához. Manapság az látható, hogy még csak nem is a szárnyak megnyesése a legtöbbek problémája: nem repülni vágynak, hanem nagyobb autóra és nagyobb szilikon-implantátumra a barátnő melleibe, és azt tekintik „politikának”, ami ezeket megadja nekik. A „jó élet” pedig nem más, mint kémiai boldogság és az ivarszervek ingerlése.

A lázadás ugyan közös, ám a „fiatalok”, mint sokaság, ugyancsak heterogén valami. Először is nehéz megmondani, hogy ki a fiatal? Mindannyian láttunk már fiatal költőt, aki hosszú ősz szakállában megbotolva megy az író-olvasó találkozóra. Meddig fiatal az ember? Húszéves koráig? Harminc-, vagy negyvenéves koráig? Vagy örökifjú? Márpedig nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy 18 éves gimnazistáról vagy harmincas banki középvezetőről beszélünk. Míg az egyik a matektanárral elégedetlen, a másik a prémiumával – micsoda különbség. Az egyik éppen csak észreveszi a szülők társadalmának visszásságait, a másikat már csak egy hajszál választja el attól, hogy maga is a szülők társadalmának része legyen,. Egy kalap alá venni őket, több mint bűn: hiba.

Amit a nagy gondolkodó károsnak ítél, amire rosszkedvét zúdítja, hogy a pártok a politika első számú művelői, az egészen egyszerűen a tömegdemokráciák működési módja, mondhatni lényege. Úgynevezett képviseleti demokráciában élünk, és ennek lényege, hogy elhisszük, az általunk megválasztott kétes figurák a mi érdekeinket fogják képviselni. Ez a képviselet annál is egyszerűbb, mivel többnyire a választóknak maguknak sincs fogalmuk arról, hogy mik is lennének ezek az érdekek, amelyeket képviselni kéne. Egyáltalán nem védeni akarom ezzel a demokrácia és a pártok működését: lesújtó véleménnyel vagyok róla, amint ezt meg is írtam már többször. De ez az államforma egyszerűen így működik. Vannak a pártok, akik kiválasztják fent nevezett kétes alakokat, mint politikusokat. Ha pártok nem lennének, nem tudnánk meg, hogy ki/kik vágynak érdekeink képviseletére. Azt, hogy mindezért a politikusok és a pártok pénzt kérnek, ne csodálkozzunk. Miért nem kérnének pénzt egy szatócsok és uzsorások dominálta társadalomban? Miért lennének különbek a demokratikus politikusok, mint mi magunk vagyunk?

Általában igaza van Max Webernek, amikor azt mondja, hogy csak a nagyon gazdag embereknek lenne szabad politikával foglalkozni, nem pedig frissen felkapaszkodott éhes senkiknek; ám Max Weber nem látott még nagyon gazdag mai magyart, mert akkor elméletét megdőltnek lenne kénytelen tekinteni.

*

Annak, hogy sokan unják politikát, az is az egyik oka, hogy nincs politika. Annak amit ma és itt politikának nevezünk, kitűnő és tanulságos laboratóriuma például ez a blog is. Mindenféle írások jelennek meg – jók, rosszak –, amikről akár érdemi vitát is lehetne folytatni, ám ezt néhány tucatnyi troll meggátolja. In vitro ők a „politikusok”, süt belőlük a tudatlansággal elegyes öntömjénező gőg, mindenhez értenek, mindent tudnak. Kommentről kommentre szórják tele a képernyőket monomániájukkal és trágár stílusukkal. Az a rengeteg ember, aki egyébként olvassa ezeket az írásokat, és bizonyára gondol is róluk valamit; azt látja csak, hogy semmi értelme a szavát hallatni, csak letorkollják, lehülyézik őket – kinek hiányzik ez? Azt látja, hogy a „véleményformálók” egymás anyázásával vannak elfoglalva; nincsenek érvek, hanem primitív állítások vég nélküli ismételgetése, csak elvakult gyűlölet: miért venne részt benne? Ők mintázzák hát a kiábrándult „fiatal középosztályt”, és ne csodálkozzunk rajta, hogy kiábrándultak. Egyébként nem is kiábrándultak, csak megőrizték a józan eszüket és nem vesznek részt olyasmiben, amiben nem érdemes.

A modern liberális demokráciában nincsenek valódi kérdések: minden azt sugallja, hogy azok már eldöntettek. Mihez szóljon hát hozzá az, aki a politika iránt érdeklődik, amikor az embereket – őt – érdeklő kérdések nem is tehetőek fel? Hol lehet szavazni a halálbüntetésről, a melegházasságról, az abortuszról, a bevándorlásról? Hol és mikor lehet őszintén, a dolgokat nevükön nevezve, a liberális újbeszél elhagyásával beszélni közös dolgainkról? Miután a nagy közös kérdések nem lehetnek témái a politikának, az szükségszerűen fordul a kicsi, jelentéktelen ügyek felé – hogy egyáltalán legyen valamiféle témája szükségességének igazolására –, behatol így a legapróbb résekbe is, a mindennapokba, ahol egyébként semmi keresnivalója.

Piti ügyekhez piti politika, piti politikához pedig piti politikusok kellenek. Ilyen egyszerű ez. Ha a beszéden túl megpróbálnánk megoldani nagyobb ügyeket úgy, ahogyan nekünk tetszik, akkor valószínűleg nemzetközi támadásnak lennénk kitéve. Ne csodálkozzunk, hogy sokan nem akarnak részt venni a politikai sárdobálásban úgy, hogy egyébként semmi esély bármilyen értelmes vitának, cselekvésnek. Ha kiábrándultnak is nevezzük őket, akkor sem a politikából ábrándultak ki. A politika ugyanis a fenti kérdések és még sok más, mindenkit érintő dolog megbeszélését, és ami még fontosabb, megoldását jelentené. Abból ábrándultak ki, ami a politika helyett zajlik, az ún. közéletből, ahol hazugok neveznek hazugnak hazugokat mindenki okulására.

*

Ami az elvándorlást, azt a félelmet illeti, hogy itt hagynak bennünket legjobbjaink, én óvatosan félek csak tőle. Tapasztalataim szerint akik elmentek, nem nagyon hiányoznak. Elkövettek ugyan egy nagy hibát, azt, hogy mielőtt letelepedtek volna Londonban, rengeteg pénzt és fáradságot áldozva tíz évig koptatták az iskolapadot, ének-, filmesztétika szakon (8 kreditért felvették még a feminizmust is); ahelyett, hogy a kétszer egy napos mosogatás-árufeltöltés szakot végezték volna el. Mindenkinek egyszerűbb és főleg olcsóbb lett volna. Aki elmegy külföldre mosogatni vagy árufeltölteni, az itthon sem alkalmas másra, és ilyenből akad éppen elég. Ő persze gondolhatja azt, hogy az aljas politika az, amely nem tette lehetővé élete céljának, a dalban elkövetett filmkritikának megvalósítását, ám valójában többnyire nem gondolnak ilyen bonyolultakat. Akik elmennek, azért mennek el, hogy „jobb” életet találjanak maguknak – hogy ezt hogyan képzelik, azt fentebb vázoltam –; ahol az egész napi izgalmas, kreatív mosogatás után esténként még izgalmasabb és kreatívabb örömök várják őket a nagyvárosok szemétdombjain.

Polgári középosztály pedig sajnos nincsen. Polgárok sincsenek. Akik annak nevezik magukat, többnyire megtanultak mindenféle szakismereteket, „kósza enciklopédiák” lettek, ahogyan Nietzsche nevezte őket, nem polgárok, hanem szakbarbárok. Hol van már az az idő, amikor polgári családokban a maguk mulattatására kamarazenekart alakítottak? Hol van már az, amikor kötelező volt mérnökként is ismerni a világirodalmat ahhoz, hogy polgárnak tekintsenek valakit. A polgár fogalma kifakult, jelentése elszegényedett, mára nemigen jelent mást, mint néhány értelmiségi szakmát, némi unalmas, felületes külsőséggel fűszerezve.

Persze még az is lehet, hogy tényleg egyedül maradunk, elhagynak bennünket a nyugati világ bajnokai, és valahol durcásan mosogatnak. Mi pedig, itt maradottak, elmerülünk a kisszerű balkáni létbe és elmegyünk a méhesbe bort inni és pipázni. Bár úgy lenne.