„Veszélyes leltár ma a dolgok őszinte számbavétele. A balliberális oldal maradványa inkább még mindig 1989 rendszerváltó szabadelvű politikaképét próbálta lenyomni a társadalom torkán. De hát akkor még mást jelentett az államszocializmussal szembeállított citoyen, az állampolgár, a racionális polgár, a szabad individuum, a civil – bizonyára sokkal többet, mint az újkapitalizmus »politikai oroszlánbőrét«. És mást jelentett a piac szabadsága felett őrködő és szociális következményeit tompító állam képe, hiszen a piac a döntéseket hozó és saját sikereiért felelős, hatékony és versenyelvű, de főleg sokat fogyasztó egyének világaként jelent meg a tervgazdaság és hamis kollektivizmusa ellenében. A krízisről krízisre vergődő globális kapitalizmus hátsó udvarában ezekből szükségszerűen (vö: Immanuel Wallerstein radikális liberális elitcsoportjai) a piaci fundamentalizmus, a feltétlen igazodás a tőkéhez-nagyhatalmakhoz, a hiteltelen szociális demagógia, a neoburzsoá képmutatás, az antifasiszta, kelet-ellenes, kollektívum-ellenes, önvédelem-ellenes, állam-ellenes, minden ellenes paranoia és a velejéig amerikanizált-urbánus-elitizált (politikai) kultúra sovinizmusa maradt meg. A gazdagok oldalán álló ideál és a szegények hétköznapi rögvalósága – jaj de régi történet ez. A balliberális oldal most elkezdett a kifinomult, az igazságot ismerő polgárok, kontra az ügyesen elbutított és hosszú évek alatt dekultúrált milliók képével operálni, ami persze ma már sehol nem szalonképes, eredendően antidemokratikus, jobboldali és reakciós gondolat.
Ehelyett meg kéne érteni az elmúlt évek »antiliberális offenzívájának” üzenetét: 2014-re ez a politikakép (és nem az emberi jogok, a szabadság, a demokrácia, vagy éppen a piac) szenvedett megsemmisítő vereséget. Anélkül, hogy »önmagától« bármi reményteljes dolog töltené be a keletkező vákuumot. Visszatérés pedig nincs többé. Ha bárki újra kihívója akar lenni Orbánnak (és a Jobbiknak), akkor annak nem a »személyi, szervezeti, eszmei, kommunikációs« konzekvenciákat kell levonnia, nem »az elvei mellett kell kitartania«, nem »Orbán/a liberális demokraták/a létező baloldal könyörtelen ellenzékének kell lennie”, nem »új ajánlatot, jövőképet, víziót« kell felvázolnia (és folytathatnám) – hanem el kell tudnia mondania a társadalomnak, hogy szerinte mi a politika ma és ebből mi következik. Mert ellenkező esetben erre fog berendezkedni a társadalom, ehhez fogja kapcsolni reményeit és boldogulását, ebben a formában fogja rühelleni az egészet, ami van. És ez bizony erős kötelék lesz Az új baloldal tételmondata nem lehet más, mint hogy a legnagyobb veszély ma nem az orbáni konszolidáció (jelentsen akármit is), hanem ha továbbra sem tud senki »jobbat«.”