„A megtorlás nem maradt el. Mikor kezdték keresni az elkövetőket?
Később a házkutatások során megtalálták ezeket a brossúrákat a papoknál. 1956 karácsonyára a váci püspök gyorsan kihelyezett minket a központi szemináriumból, mert a nyomozók már nyomon voltak. Én Pécelre kerültem, és májusig nem találtak rám. Május 10-én jöttem haza a gyerekekkel a hittanóráról, amikor két férfi jött szembe. A gyerekeket elküldték, engem magukkal vittek a plébániára. Feltúrták a szobámat, engem pedig a Gyorskocsi utcába vittek, ott töltöttem a nyomozási szakasz három hónapját. Harminc papot gyűjtöttek össze, akik írtuk, stencileztük, terjesztettük az iratot. Halállal fenyegetettek, ha nem vallok. Három hónap után átkerültem a Markó utcába, ahol fél évet töltöttem, majd első fokon hét év börtönt kaptam államellenes izgatásért, a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedésért, a kommunizmus ellen felbujtó iratok terjesztéséért. Kikerültem a Gyűjtőfogházba fél évre, aztán Vácra fél évre, onnan mentem a Legfelsőbb Bíróságra, ahol négy év szigorított fogházra ítéltek. Márianosztrán négyen voltunk egy cellában, mindannyian papok. 1959-ben szabadultam: Kádár már elég erősnek érezte a rendszert, és megfelezték azoknak a büntetését, akik öt évnél kevesebb büntetést kaptak.
Hogyan lehetett túlélni a megpróbáltatásokat?
Én 24 éves koromban kerültem a börtönbe, fiatal voltam, jól bírtam. A többiek, akiknek családjuk, feleségük volt, sokat sírtak esténként. Sokakat megkínoztak. A Markó utcában 4x2 méteres cellában aludtunk tizenegyen. Ha valakinek fordulni kellett, fordult mindenki. Márianosztrán egyszer szigorított sötétzárkát kaptam, mert egy paptársamnak eljuttattam egy szelet kenyeret. Tíz napig mindennek a felét kaptam, éjszaka hanyatt fekve kellett feküdni úgy, hogy a szemembe világítottak vakító fénnyel. Hideg volt nagyon, csak egy csövön ment a forró víz, ott melengettük a kezünket. Egy szál ing és egy darócruha volt rajtunk, sokszor megfázott a vesénk. De fiatalok voltunk, játszottunk is, futóversenyt rendeztünk a poloskákkal, amelyeket éjjel befogtunk. Nem tartottam magam áldozatnak. Pedig volt ott egy újságíró, akinek magas beosztása volt a munkástanácsban is, és ő azt mondta: a periratok alapján engem biztosan ki fognak végezni. Három embert ki is végeztek mellőlem. Hajnalban voltak a kivégzések, kiabáltak az emberek, kérték a papoktól a feloldozást. Imádkoztam értük. Amikor kialakították a 301-es parcellát, a cellatársaim oda kerültek. Elmegyek hozzájuk, imádkozom értük, amikor csak tehetem, úgy járok oda, mintha templomba mennék.
Érte-e valamilyen megkülönböztetés a börtönben, amiért papként került oda?
Négyen voltunk, akik együtt kerültünk akkor börtönbe. Kuklay Antal, aki életfogytiglant kapott, amit azután csökkentetek. Él még egy másik pap Kanadában, a harmadik vagyok én, a negyedik társunk, egy jezsuita már meghalt. Ahol én voltam, ott a papokat nem verték. A váci fogházba pedig lehetett küldetni évente kétszer két kilós csomagot: kovásztalan süteményt és mazsolát kértünk. Ha a mazsolát vízbe tesszük, feloldódik a benne lévő szőlőcukor, és ha összenyomjuk, kifolyik belőle a must. Orvosságos fiolába gyűjtöttük. Öt-hat csepphez egy csepp vizet adtunk, az volt a misebor. Négyen papok mindennap miséztünk a cellában. A börtönévek alatt egyszer érzékenyültem el. Egy szép napsütéses májusi napon a Gyorskocsi utcába a szürkeségbe berepült a résre nyitott ablakon egy gyönyörű színes pillangó. Pár percig repdesett és kirepült: akkor éreztem meg, milyen a szabadság. Szép volt, a szabadságot hirdette. Még egy állatnak is könnyebb, mint az embernek. Az ember meggyötri a másikat: a Gyorskocsi utcában kegyetlenül verték a foglyokat.”