Orbán fő tévedése egy másik revíziós politika: a dezintegrációé. Az, hogy az EU-val való viszonyunk felülvizsgálatából csinál nemzetstratégiai és önazonossági kérdést, noha az EU szolgáltatja az egyedül optimális megoldást Horthy nyolcvan évvel korábbi problémájára is, amit azonban Orbán már nem tart annyira fontosnak, mint a saját kormányzati szuverenitását. Így változnak az idők: Magyarországon speciel mindig szembe mennek az értelemmel és a reális lehetőségeinkkel. Amikorra behegeszthetnék a korábbi sebeket, inkább új sebeket vágnak. Az egyik pillanatban a függetlenség, a másikban a (Monarchiából nagyon is ismert) relatív függőség nem tetszik. Közben a problémák maradnak megoldatlanok, folyamatosan rétegződnek egymásra, és elképesztő zagyot képezve kísérik az idő folyását.
H. etnicista eszközökbe gabalyodott egy univerzalista (jogias, hungarus) birodalom feltámasztása érdekében, aminek egyik következménye a zsidóság jogfosztása, majd elpusztítása, a másik az ország szovjet megszállása lett. Orbán -- sokkal voluntaristább módon, kikényszerítetlen és igazolhatatlan hibákat követve el -- maga is egyre inkább jobbra sodródik az univerzalista baloldal és az etnicista jobboldal közötti térben, noha erre valódi oka nincs (hogy is lehetne egy alapvetően optimális nyugati integráció állapotában!), csak olyanok, amelyeket az önnön gőgje és bűnei hízlalnak. A Horthyéval szemben Orbán revíziós törekvése semmilyen -- gazdasági, társadalompolitikai, kulturális, külpolitikai -- céllal nem igazolható, eddig is csak szenvedést hozott, és minél mélyebbre hatol ebben a zsákutcában, annál több szenvedést fog hozni.”