Orbán, Bede és Ukrajna – cselekvés és látszata

A 444 igazán kifinomultan értelmezi az ukrán eseményeket olvasói számára. Előbb csak Ukrajna EU-s szomszédai számláltattak meg és találtattak háromnak, majd maga Bede Márton térdepeltette kukoricára Orbán Viktort Az ember, aki a szomszédod hullájából is politikai hasznot próbálna húzni című mértékadó külpolitikai elemzésében (az url alapján az Az ember, aki anyád hullájából is politikai hasznot próbálna húzni változatból finomodott idáig a cím). Már a felütés is hibátlan: „Koszovó óta nem volt olyan súlyos a helyzet Európa határvidékén, mint az utóbbi napokban Ukrajnában.” Úgy látszik, Grúzia (Georgia) 2008-as megpróbáltatásai nem érik el egy ekkora gondolkodó ingerküszöbét.

Bede a magyar kormány, pláne Orbán Viktor lépéseit hiányolja, a helikopteres határszemléről készült filmmel pedig Orbán szerinte kampányol, pótcselekszik és 70-80 ukrán hullán gázol át. Hasonló krízishelyzetekben mindig kényes kérdés, hogy mit mond és mit tesz egy kormányzat, mivel – az európai államok túlnyomó többségéhez hasonlóan – Magyarországnak az eseményekre való bármiféle ráhatása erősen korlátozott. Egy ország vezetőitől viszont polgáraik ettől függetlenül elvárják a potens fellépést, így aztán cselekedni kell – és pláne a cselekvés látszatát kell kelteni. Ez lett volna az esetleges menekültáradat fogadására felkészítendő ukrán-magyar határszakasz helikopteres terepszemléje, ami vitathatatlanul látványos és jól fotózható (és míg szerintem a tavalyi árvízi védekezés során Orbán személyes közreműködése és szereplése jócskán túlment a mértékletesség és ésszerűség határain, ebben az esetben nem érzem ezt).

Ezzel szemben mi mindent tehetett volna még a kormány az operatív törzs felállításán, a határszemlén, a békés rendezés és a párbeszéd iránti vágy kifejezésén túl?

Kölcsönös kompromisszumokra és párbeszédre szólíthatta volna fel a t. feleket Kijevben, mint tette azt az Összefogás. (Örvendetes fejlemény, hogy a baloldal meghatározó szereplői, legyen szó Gyurcsány Ferencről vagy a szocialistákról, mára szakítottak az MSZP külpolitikáját évtizedeken át meghatározó merjünk-kicsik-lenni doktrínával).

Elítélhetett volna – „kivétel nélkül” – minden erőszakot, és hitet tehetett volna amellett, hogy a hatalom, ellenzék az és a tiltakozók között megbékélés egyetlen módja a párbeszéd.

Esetleg példát vehetett volna Catherine Ashtonról, az EU külpolitikai főképviselőjéről, és szorgalmazhatta volna az azonnali párbeszédet.

De ezeken túl? Theodore Roosevelt mondta egykor: „Speak softly and carry a big stick; you will go far.” A puha beszédben kevesen kelhetnek versenyre az EU-val, de ami a nagy bunkósbotot illeti, nos... hagyjuk.

És mi lett volna, ha valamiért úgy hozza a sors, hogy Martonyi vagy Orbán mondja el Sikorski két mondatát? Nagyszerű, erőtől duzzadó államférfi lett volna Bede szerint, vagy Janukovics és Putyin utolsó szekértolója? Mert Sikorskiról, aki kamerák és mikrofonok erdejében rendkívüli állapottal és az összes tüntető halálával gyakorolt nyomást a majdanistákra, a következő visszafogott értékelést készítette a magyar kreativitás és stratégiai gondolkodás Mozartja: „a teljes magyar államapparátusnak nincs annyi esze és hitelessége, mint például az Oxfordban végzett Sikorskinak, akinek a világon legfeljebb csak Vlagyimir Putyin nem nyit ajtót az első csengetés után”.

Tegyük fel, a magyar kormány lelkesen és egyértelműen a tüntetők oldalára áll, a nacionalisták (az egyéb ellenzéki erőkkel közösen) győzelemre viszik csodálatos forradalmukat, majd sikereiken felbuzdulva hozzálátnak a magyar-, román- és ruszinkérdés rendezéséhez Kárpátalján. Na akkor mi lett volna? Bevonulunk? Vagy Bede megírja, hogy a magyar diplomácia annyira ostoba, hogy még ezt sem látta előre? Vagy ha másként alakulnak a dolgok, elbuknak a tüntetők, Janukovics konszolidálja a hatalmát, akkor mennyit segített volna az Ukrajnában élő magyarok életén egy ilyen kiállás?

Mert az ukrán helyzetben a magyar érdekek legalábbis ellentmondásosak. A magyar kisebbség jogai jelentős részben az orosz kisebbségnek biztosított jogoktól függenek. Az EU-barát erők, különösen a nacionalisták hallani sem akarnak kisebbségi jogokról, egységes, ukrán nemzetállamban gondolkodnak, ami tudjuk, mit jelent Európa keleti felén. Az orosz orientációt választó Janukovics ellenben szélesítette ezeket a jogokat – nyilván nem a magyarok, hanem az oroszok kedvéért, de az eredmény szempontjából ennek nincs különösebb jelentése.

Gazda Albert írta még decemberben a Mandiner számára az ukrán balhéról: „Ha már magyarul elemezgetjük a témát, adódik még egy fontos kérdés: mi a jó/rossz ebben a kárpátaljai magyaroknak? Nem jó nekik ebben semmi. 2004-ben a narancsosok ígértek fűt, fát, virágot, és egyetlen ígéretüket sem tartották be, mi több, oroszellenes intézkedéseik jó része nem kis mértékben rajtuk is csattant, majdhogynem felszámolták az anyanyelvi oktatást is. Aztán jöttek a régiósok, és oroszbarát jogszabályaik egy részének mellékhatásait a magyarok is élvezhették. A paradoxon hibátlan: ki kellene állniuk Európa mellett, de nem tehetik. Hogy is tehetnék, amikor a Szvoboda például a legszívesebben még az országból is elkergetné mind a 150 ezrüket? Várni kell. Sokkal rosszabb hátha nem lesz.”

Hát a magyar miniszterelnök, akárcsak a magyar diplomácia, nagyjából ezt csinálta: szemlét tartott és várt.

(Közlemény: 2013 májusáig a szerző résztulajdonában álló vállalkozás biztosította a miniszterelnok.hu működésének technikai feltételeit.)