Matolcsy és én

„Jómagam 1994 végén lettem újságíró és az ezt követő években ismertem meg Matolcsy Györgyöt, bár egy-kétszer már előtte is összefutottam vele a Financial Times budapesti kifutófiújaként. Nem volt ez mély ismeretség, pár alkalommal találkoztunk az irodájában és általában privatizációs kérdésekről beszélgettünk, mert sok évig ez volt a szakterületem (bár ez most elég komcsigyanúsan hangzik). Matolcsy pedig az Antall-kormány alatt előbb rövid ideig a kancellária államtitkára, majd szintén pár hónapra a privatizációért felelős kormánybizottság elnöke volt. Matolcsy kifejezetten kedves, jószándékú és könnyen lelkesedő figurának tűnt. De lelkesedésében rendszeresen olyan nyilvánvaló zöldségeket hordott össze, amiket még én, a szakirányú képzettséggel egyáltalán nem rendelkező, de őszinte komcsigyűlölő kezdő újságíró is kapásból ki tudtam szúrni. Egyébként már a Financial Times tudósítója, akkori - és mostani - főnököm, Nick Denton is azért hívta föl néha, hogy valami igazán színes, az unalmas közgadászok szövegétől eltérő, viccesen hülye idézetet gyűjtsön be tőle. És Nick, velem ellentétben Oxfordban tanult közgazdaságtant, és elméletben sem fertőzhette meg a komcsi propaganda. Amúgy még Matolcsy jobboldali közgazdász kollégái is elnéző mosollyal beszéltek a Gyuriról, akit mindenki szeretett mint embert, de megmosolygott mint szaktekintélyt. 

Orbánnak tehát második ciklusa közepére egyetlen dologgal kellett már csak leszámolnia, a komcsi szakértelem mítoszával. Ez azért is tarthatta magát életben a legtovább, mert maguk a jobboldaliak is hittek benne, ami nyilván igencsak idegesítette a Vezénylő Tábornokot. Az nemkülönben, hogy ő maga is kénytelen volt igénybe venni nem jelentéktelen mennyiségű exkomcsi káder szolgálatait. Mivel a mítosz a pénzügyek, azon belül a makropénzügyek területén élt a leginkább, itt kellett látványosan kinyírni a Gonoszt.

Hát ezért lett Matolcsy György a jegybankelnök. Innentől kezdve minden titkos Lenin-fiú végképp tudni fogja, merre hány óra. A kinevezés praktikusságát számon kérni kábé annyira értelmetlen, mint az életszerűséget számon kérni egy misztériumjátékon vagy egy japán rituális színházi darabon.”