„Az ENSZ jó húsz évvel ezelőtt fogalmazta meg a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos célkitűzéseit. A megvalósításuk pedig azóta is várat magára. Ezzel kapcsolatban a fő gond az, hogy a célkitűzések továbbra is meglehetősen homályosak, illetve hogy sok esetben nem veszik figyelembe, milyen következményei vannak a fenntarthatóság kritériumának a fejlődéssel kapcsolatos más prioritásokra. Nem bürokrata nyelven ez utóbbi annyit jelent, hogy a fejlődő országok gazdasági növekedéséről, az életszínvonal emeléséről szóló kívánalmak sok esetben nem valósíthatóak meg a valóságban úgy, hogy közben valamilyen módon ne sérüljön a fenntarthatóság.
Elég csak a kínai gazdasági növekedéssel kapcsolatos, mostanában sokat emlegetett környezetvédelmi problémákra gondolni. Egyfelől ott van az az általánosan elfogadott ökölszabály, hogy a gazdasági növekedés nem mehet évi 8 százalék alá Kínában, ha el kívánják kerülni a szociális feszültségek elmérgesedését. Ilyen bővülési ütem kell ugyanis ahhoz, hogy a kínai városokba özönlő milliókat felszívják a munkahelyek, és ne az állástalanok tömegét gyarapítsák elviselhetetlen mértékben. Másrészt viszont arról is vannak sejtéseink, hogy a kínai gazdasági csoda mekkora környezeti károkat okoz, legyen szó a féktelenül környezetszennyező ipari termelésről, vagy az óriási energiaigény miatt növekvő szén-dioxid-kibocsátásról. Ennek a rombolásnak az üteme pedig nyilván nem tartható fenn akármeddig.(...)