Matolcsy 1627-ben

„Könnyű lenne tréfálkozni azon, hogy Matolcsynak a nemzetközi globalizmus elleni harc menedzselése, valamint Orbán Viktor naprakészen tartása mellett még volt ideje és energiája jó 800 oldalt elolvasni Wilsontól, noha több recenzió szerint az angol anyanyelvű olvasópolgárokat is próbára teszi a brit tudós »kevéssé olvasóbarát« stílusa. Mégse vegyük humorra a dolgot, még akkor sem, ha nagy a kísértés: cikke olyan, akár egy karikaturista önarcképe. További húsz, a mostanira hajazó, jogokat beszűkítő, komor válságév ígérete azonban egyáltalán nem vicces és ez elgondolkodtat: milyen része van Matolcsy ideájának abban, hogy a párthatalmat szinte automatikusan újratermelő Alaptörvényt és választási törvényt kaptunk e »forradalmároktól«, akiknek »fülkére« jószerével immár nincs is szükségük...

Folytatva: milyen szerepe van abban, hogy Orbánék évtizedes vészhelyzetet sejtetve, nemcsak a mindenható állam történelmileg rég lejáratódott ideáját karolják fel, hanem időről időre meglebegtetik a külpolitika újragondolását és új stratégiai szövetségeseket fedeznek fel, ott, ahol a Nap felkel... Vesztésre álló hadvezéreken nem sokat szokott segíteni régmúlt idők csatáinak proponált »újrajátszása« a história terepasztalán. Emellett akár azon is érdemes meditálni, hogy vajon kivel azonosítja magát a permanensen hadat viselő kormány második embere: Wallensteinnel, a császári főparancsnokkal, akit az uralkodó minden keggyel elhalmozott, vagy inkább Richelieu bíborossal, a Lajos király által kinevezett államminiszterrel, akinek maga az uralkodó kérte ki a pápától a bíborosi kalapot.”