Tokaj, mutasd meg, mit tudsz!

„A ma sok helyen még be nem ültetett dűlőkön járva azt láttuk: az itt-ott gondozatlanul hagyott, biodinamikusnak csúfolt, valójában magára hagyott szőlő fölött sok szebb ültetvényben savanyún zöldell már a furmint, a hárslevelű, a sárgamuskotály, néhol a zéta. A legtöbb tőkén azonban sűrűn lógnak a fürtök: a termelés itt elsősorban mennyiségi, nem minőségi. A falu idős embereit nem feltétlenül az üzleti érzék, vagy a nemes, akár az egész országot érintő célok teljesítése, a Tokaj név felemelése vezérlik, sokkal inkább a megszokás, a biztos megélhetést jelentő folyóbor-előállítás.

Ezek az emberek pontosan tudják, mekkora kincs az ásványi anyagokban rendkívül gazdag, andezit, riolit, perlit tufás talaj; a Tisza és Bodrog, illetve azok holtágai, árterülete felől reggelente érkező ködös, párás levegő; a déli, keleti, illetve nyugati nyitottság – ám mintha mégsem éreznék ennek súlyát. Szakmai találkozóik sem a nagy tervekről szólnak: a szerénység, az egyszerűség, a bor jószívű kínálása élvez itt elsőbbséget. Nincs is itt akkora kultusza a Tokaj számára létfontosságú penészgomba, az aszúszemekért felelős botrytis cinerea nemes penész tiszteletének; a kocsmákba itt sem – ahogy az ország más részein sem – minőségi italok kerülnek. Borból az alsó kategória, amihez nevét nem adja a borász, sörből pedig érdekes módon nem a megyei Borsodi, hanem a távoli Soproni fordul elő legtöbbször.

Más a helyzet a bátrak szőlőjében. A leginkább reflektorfényben lévő Szepsy István, valamint Demeter Zoltán, illetve pár külföldi érdekeltségű nagybirtok tapossa az utat, és néhányan a kicsik közül is követni merik őket. Azok, akik érzik a vidék rendkívüliségét, és látják, hogy a magyar bor nemzetközi hírneve elsősorban Tokajon múlik, egyre többet akarnak adni. Az ilyen többre, változásra vágyó termelők felismerik emellett azt is, hogy a bort megszerettetni, a régiót ismertté tenni nem az értékes, rendkívül összetett, emiatt nehezen érthető, bonyolult aszúval lehet; hanem a könnyed, száraz fehérekkel, esetleg néhány jobb, késői szüretelésű fajtával. Tudják: itt nem a vállalkozások márkájának felemelése az elsődleges cél, hanem egész Hegyalja brandjének kiépítése, amiből mindenki profitálhat.

Így vélik volt vendéglátóink is, akik bár alig múltak húszévesek, idén már saját bor készítésébe kezdtek, a családi birtok négy különböző dűlőjén néhány sor szőlőt kiválasztva egyéni munkához láttak. A dűlőszelektálás és a terméskorlátozás legfiatalabb úttörői ők Tállyán, amit az idősebb korosztály érthető szkepszissel, de a munkavágyat látva örömmel figyel a távolból. A ház első gyöngyözőborán – amely bár a tállyai pincék szortimentjén sokat újít, a tisztelet jelét magán hordozva a nagymama nevét viseli – már ott van kezük nyoma. A kortársaiktól eltérő ambíciókkal bíró fiatal, egyelőre még inkább amatőr, autodidakta szőlész-borász páros nem csak a családi pincét próbálja egyre határozottabban megreformálni, hanem a falu közösségi életét is. Saját céljaik összecsengenek a falu, a borvidék, a magyar bor – és ez esetben indokoltak a nagy szavak – Magyarország érdekeivel.”