Viharkabát

„Orbán Viktortól várható volt a nemzeti dac, legfeljebb ironikus kommentárok születtek arról, hogy számára a britek splendid isolationje szolgál mintaként. Aztán reggelre kelve Orbán mintha mégis letett volna a »ragyogó elszigeteltségről«, és közölte, hogy ő csupán a magyar parlament hatáskörébe utalta a döntést, minthogy az ország szuverenitását egyedül nem áll jogában csorbítani. Abban az interjúban pedig, amely aztán vasárnap az M1-en volt látható, egyszerűen megkerülte a kérdést – ott már azt válaszolta, hogy sem igent, sem nemet nem mondhatott az Országgyűlés majdani állásfoglalása előtt. Bárhogy történt, Orbánnak Európában megint sikerült felkeltenie maga iránt a notórius különutasság gyanúját; ami persze már csak azért sem volt nehéz, mert az angolokén kívül valóban ő a huszonhetek egyetlen olyan kormányfője, aki rendszeresen előadja a »kint is vagyok, bent is vagyok« játékát. Az említett interjúban sem mulasztotta el – immár a hazai közönségnek – leszögezni: »Nem aszerint alakítom az álláspontomat, hogy a többiek merre mennek.«(...)

Az uniós szerződés ügyében hivatkozhat hát a parlament megkerülhetetlenségére, de senki nem hiszi, hogy ezzel valóban áthárította a döntést; a kormánypárti kétharmad mindenképpen úgy szavaz, ahogy ő akarja. Épp ezért már Brüsszelben nyugodtan elmondhatott volna legalább annyit, hogy miniszterelnökként a csatlakozás mellett áll, de azért nem tette, mert ebben az esetben – kivételesen – számít az ellenzék támogatására. Szüksége van arra, hogy a három demokratikus párt részt vállaljon a felelősségből, és így később a kényszerű megszorítások társadalmi ódiumán is osztozzanak.”