A hetvenöt éves Belmondónak van egy nagyszerű filmje, amiről hallgatni szokás, pedig fennhangon kellene ünnepelni.
„Belmondo kedves kollégájának, Francis Husternek a rendezése egy másik kedvenc, Vittorio De Sica híres művét idézi meg, A sorompók lezárulnak című filmet. Azt az 1952-es produkciót, amely a Biciklitolvajok mellett a neorealizmus tán legtöbbet idézett alkotása lett. A régi film és az új is a megöregedés, a feleslegessé válás balladája. Az öregek iránt közömbös társadalmak kritikája messzire hallatszott az eredeti filmből is, de messzire hallik a 2008-as remake-ből is. A Belmondo által játszott figura, mert egész életén át csak adott, és sosem kuporgatott, egy csúf napon az utcára kerül.
Úgyszólván egyetlen barátja marad, a kutyája, így aztán hősünk számára az lesz a hajléktalanlét legfőbb talánya, hogy miként tud négylábú sorstársáról gondoskodni. Több dologgal is próbálkozik, igyekszik új és jó gazdát találni neki, öngyilkossági kísérlet árán eltűnni a hűséges pajtás elől… Az eb azonban – talán mert »tisztában van« a hűség fogalmával – kitart a gazdája mellett, így aztán kettesben várják az elkerülhetetlen véget. A fizikai szenvedések csapdáiból a filmkamerák elé visszatérő Belmondo úgy jeleníti meg ezt a kutyás öregembert, mint ahogyan pályája elején a nagy élet felé bátortalanul lépegető naiv fiatalembereket szokta: eszköztelenül. A XXI. században is a puszta jelenlétével játszotta el a feleslegessé vált öregek prototípusát, ahogyan fél évszázaddal azelőtt a tétova fiatalemberek sorát.
Azok a hajléktalanok persze, akikkel Budapest utcáin és terein nap mint nap találkozik az ember, és akikkel a jelek szerint maga Tarlós István is nehezen boldogul, külsejüket tekintve nem nagyon hasonlítanak ahhoz a fedél nélkül maradt öregemberhez, akit Belmondo, a nagy visszatérő hoz elénk. És mégis, mióta az Egy ember és kutyája című filmet láttam, másként tekintek rájuk, mint azelőtt. A Belmondo által megjelenített kisnyugdíjasnak a történetét képzelem mögéjük, szociális kétségbeesésem pedig az égig ér. Huster filmjének és Belmondo alakításának az élménye nélkül valószínűleg még most is a hétköznapi közöny és megszokás lélekvesztőjében egyensúlyoznék.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Európát valójában a brüsszeli bürokraták árulták el, véli a többség.
NGM: a kormány továbbra is azon dolgozik, hogy a magyar családok évről évre egyre többet vihessenek haza.
