„Először kivetették a bankadót (200 milliárd), majd különböző válságadókat vezettek be: a távközlési-telekommunikációs szektornak 61 milliárddal, az energiaszektornak 70 milliárddal, a nagy áruházláncoknak 30 milliárddal kell hozzájárulniuk ebben és a következő két évben a közteherviseléshez. A magánnyugdíjpénztároktól is elvonták az elkövetkező 14 hónap befizetéseit, megígérve, hogy később majd kompenzálják őket az esetleges veszteségeik miatt. Lényegesen kisebb bevételt jelent a 2 milliót meghaladó végkielégítések 98 százalékos utólagos megadóztatása, ami – figyelembe véve az Alkotmánybíróság határozatát és az azt követő vitát – ezzel össze nem mérhető presztízsveszteséggel járna. (Azon persze lehet elmélkedni, mit kapott volna Bajnai-kormány, ha hasonló intézkedéseket vezetett volna be.)
Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy kijelentsük: a különadók találkoznak a széles néprétegek tetszésével, mert a hazánkban sohasem szeretett gazdagokat, sikeres cégeket érinti, és sokan hajlamosak megfeledkezni arról az »apróságról«, hogy munkahelyet leginkább ezek a vállalkozók teremthetnek. Az államosítási szándék hangoztatása a társadalom nagy többsége számára szintén szimpatikus lehet, hiszen már kevesen emlékeznek az államkapitalizmus gazdasági csődjére, az állam által irányított vállalatok »versenyképességére« és arra, hogy a rendszerváltozás időszakában a fellendülést a piacgazdaság, a kapitalizmus bevezetésétől vártuk. Az emberek hajlamosak eltekinteni attól a ténytől is, hogy a botrányosan nagy jutalmakat és végkielégítéseket kifizető vállalatok is mind az állam kezében voltak. Egy tőkés aligha engedi meg magának azt a luxust, hogy munkatársainak – érdemtelenül – óriási pénzöszszegeket fizessen ki.
A kormánynak ezekkel az intézkedésekkel – úgy tűnik –, sikerül az EU előírásainak megfelelnie. A különböző nemzetközi szervezetek és az EU különféle bizottságainak rosszallását azonban így sem kerülhetjük el, számolhatunk perekkel is, ezek azonban hosszú távú akciók, és aligha befolyásolják a gazdasági kabinetnek a jelenlegi gondok megoldását célzó terveit. Hogy az érintett vállalatok és részvényeseik tiltakoznak, ez keveseket érdekel. A válságadóval sújtott vállalatok nemtetszését egyébként is sokkal könnyebb kezelni, mint a felháborodott társadalomét. Az, hogy termékeik árában később valamiképpen csak érvényesítik veszteségeiket, és ezt a lakosságnak kell megfizetnie, aligha lehet könynyen érzékelni, hiszen áremelkedések mindig vannak. Azok az aggodalmak, hogy az elvonások miatt lelassul a cégek modernizációja, elmaradnak a fejlesztések, amelyek új munkahelyeket teremthetnének – nos, ez mind a jövő zenéje...”
