„Az Obama-adminisztráció nem kis részben maga felelős a késedelemért. Tavaly májusban Kairóban a korábbi amerikai elnökökhöz képest Obama meglehetősen magas mércét állított a Netanjahu kormány elé: az illegális ciszjordániai telepek bővítésének azonnali és teljes befagyasztása. Azonban az izraeli vezetés nyomására - az amerikai Izrael-barát lobbi hathatós segítségével - Obama lassan visszatáncolt ebbéli követelésétől, rettentő nehéz helyzetbe hozva ezzel a Palesztin Hatóság elnökét, Mahmud Abbast. Az illegális telepek, a föld kérdése nyilvánvalóan kulcskérdés az egész békefolyamat szempontjából, a Fatah pedig, amelynek hatalmát a Gáza fölött regnáló radikális Hamasz Ciszjordániában is veszélyeztetheti, nem teheti meg, hogy ebben a kérdésben már a tárgyalások megkezdése előtt engedményt tegyen. Habár a mérsékelt Fatah a béketárgyalások legnagyobb nyertese lehet, a tárgyalások újraindulása felett azonban mégsem örülhet önfeledten. Bármilyen elmozdulás ugyanis szükségszerűen palesztin engedményeket is magába foglalna, amelyet a rivális Hamas azon nyomban kihasználna. (...)
A megállapodás körvonalait már réges-régen lefektették: szuverén palesztin állam, megszállt területek kiürítése (néhány kivétellel, területi kompenzációval), Jeruzsálem megosztása, menekültek részleges kárpótlása. Nem több, mint amit a nevezetes 1967-es 242-es ENSZ BT határozat tartalmaz, amelynek - szemben a Palesztin Hatósággal, amely régen elismerte Izraelt - Jeruzsálem továbbra sem tesz eleget: a labda tehát alapvetően az izraeli térfélen pattog. Kérdés, lesz-e elegendő politikai bátorság a szükséges kompromisszumok megkötésére. A zsidó alapokra felépített modern Izrael vezetése tehát komoly válaszút előtt áll: 1. mindent megtesz a "két állam" megoldás létrejötte és életképessége érdekében, 2. elfogadja a palesztinok teljes egyenjogúságát Izrael államon belül, 3. egyre inkább elszigetelt, az apartheid felé mozduló páriaállamként lesz kénytelen növekvő regionális kihívásaival szembenézni.”