„Ezzel a szócskával kulcskérdéshez érkeztünk el. Mondjuk ki ugyanis, hogy Magyarország pénzügyi, de más – társadalmi, szociális, kulturális stb. – szempontból is legatyásodott állapotba került. Ma már vannak olyan leszakadt területei, szférái az országnak, amelyek visszacsúsztak a fejlődő országok színvonalára, miközben az is tény, hogy a főváros bizonyos, abszolút privilegizált »élettereiben« Wall Street-i, de legalábbis párizsi, londoni, berlini életszínvonal valósul meg. Az elmúlt nyolc évben, de tágabban az elmúlt húsz évben kettészakadt az ország »felső« és »alsó« részekre, ám a legnagyobb baj, hogy nem a néhány százalékos felső rész a jellemző az ország egészére, hanem az az óriási alsó rész, amely szédületes pénzhiányban szenved. (...)
Persze, újra és újra fel kell tennünk a kérdést: hogyan juthattunk idáig? Hogyan juthattunk odáig, hogy például: Magyarországon a munkanélküliek száma 1989-ben 30 ezer fő volt, most pedig közelít az 500 ezerhez? Magyarországon a létminimum alatt élők száma 1989-ben mintegy 900 ezer volt, mára körülbelül 3 millió 300 ezer? Az új építésű lakások száma húsz évvel ezelőtt 51 ezer volt, most 28 ezer? Az ezer házasságra jutó válások száma a nyolcvanas években 350 volt, ma 590? Az összes bűncselekmény száma 1989-ben 225 ezer volt, tavaly 410 ezer? S hogy a jelenlegi átlagos 120-130 ezer forintos havi jövedelem vásárlóértéke 2010-ben annyit ér, mint az 1978-as átlagos munkabéré? És mindenekelőtt: Magyarországnak 1989-ben 21 milliárd dolláros külső államadóssága volt, 2009-ben pedig 225 milliárd dollár.
Tehát itt az ordító ellentmondás: húsz év alatt mintegy 200 milliárd dollár kölcsönt vettünk fel, s mégis, 2010-ben nem maradt pénz semmire. A kérdés nyilvánvaló: hol vannak ezek a hatalmas felvett pénzek? A válasz egyszerű és kegyetlen: magánzsebekben. Ezért váltunk banánköztársasággá, ezért van, hogy a magánrepülővel és -helikopterrel járó, magyar »Wall Street-i« réteg szűk kasztként él egy országban, amely a nyomor és a balkanizálódás jeleit mutatja.”