„Akkor még Kolozsvárról, vagy másképp: az EU-tagságra még csak készülődő Romániából nézve a vitát, higgadt levezetést vártam a határon túli politikusoktól, miért is lenne jó ottani és itteni magyaroknak a „nemzetegyesítés". Miért lenne jó, ha lekopnának végre a »határon túli«, »romániai magyar« »rommagyar« szerkezetek, a mondvacsinált, de súlyos történelmi traumákat hordozó megkülönböztetések. Ehelyett azonban a tett szimbólumértékét hangsúlyozták, a gesztust. Meg is lett az eredménye: Gyurcsányt egy életre megutálták Erdélyben, hiszen nem is az elutasítás maga, hanem az ezt szolgáló érvelése volt sértő, miközben a népszavazás végképp kilépett a ráció köréből. (...)
Annak a generációnak, amelyik megélte a román diktatúrát, és az azt követő zavaros éveket (a marosvásárhelyi eseményeket például), azt, hogy folyamatos kötélhúzás zajlik többség és kisebbség között a legalapvetőbb jogokért is, hát annak sosem lesz mindegy a kettős állampolgárság kérdése. Neki ez a gesztus védelmet fog nyújtani, jóvátételt, még akkor is, ha racionálisan nehezen is fogalmazná meg ezen érzületek mibenlétét. De a sejtjeiben él az alapvető tapasztalat: ezekben a történelmüket, identitásukat még csak kereső országokban a kisebbség bizonyos értelemben mindig is túsza lesz a többségnek. Hosszú időre még erre a rugóra fog járni az agy, és hosszú ideig lesz még politikai hozadéka a magyar kártya elővételének, hol kampányban, hol békeidőben. Ha már az asszimilálás nem sikerült.
E tekintetben a magyar állampolgárság nyugalmat jelenthet. Legbelül. Van, hova menni, ha az idegen hazában egyszer mégis tarthatatlanná válik a helyzet. Nem menekültként érkezni, hanem hazajönni. Persze nehezen érti ezt az, aki mindig magyarul kérhette a kenyeret a sarki boltban, de értenie kell: történelmet ír a gesztus.”