Most, ahogy a Tapolcai-medence tőzeglápjában állunk ebben a kimerevített időpillanatban, mintha minden a helyére kerülne

Nyitókép és fotók: Muray Gábor   

Éjfél van. A telihold opálosan fénylik a tájat takargató szeptemberi ködön át. Hegymagast Szigliget irányába elhagyva úgy gurulunk be biciklinkkel ebbe a ködbe, mint gyerekkorunk Jamie-je lámpaoltás után Kakukkiába. Azzal a különbséggel, hogy nekünk nincs csodalámpánk: a két biciklin egyszerre merül le az első lámpa aksija, és szó szerint ránk borul az égboltozat a hold akvarelles foltjával, a Tejúttal és a csillagok milliárdjaival. 

Nehézlégzés az indián nyári éjszaka csendjében. Ez a csend nem zajtalanság, inkább az ember nélküli természet a cappellája. A vaddisznóröfögés baritonja, a bagolyrikoltozás szopránja és a szarvasbőgés basszusa. A bicikliút itt a műúttól távol, a tőzegláp közepén kígyózik, a néhány méteres sánc két oldalán „félig mély csönd és félig lárma”, sás surrog, ág reccsen, láb cuppan, nehéz testek viaskodnak a medencemélyi feketeségben, és mi most csak állunk a bőgés-röfögés közepén megrendülten: minél parányibbnak érzi magát az ember, a létezés annál elemibb erővel nehezedik rá. 

Ebben az ünnepélyes pillanatban – rajtunk kívül – nyoma sincs a civilizációnak. Aztán mégis, Répa Rozi árnya dereng fel, ahogy Sobri után indul, utoljára. Répa Rozié és Sobri Jóskáé a nagy, az igazi, tragikus Szent György-hegyi szerelem. Itt szövődött egy hasonló éjszakán a hegy túloldalán az Ürgeliki csárdában, és Tapolca határában, a Billege csárdában ért véget, hogy aztán emléke a csárdák romjaival együtt szívódjon fel a tőzeglápi homályban, hasonlóan a sok ezer évvel ezelőtt az Oroszlánszájú-kút körül élő bronzkori népek nyomaihoz, a szőlőtelepítés közben a dűlők földjéből kiforduló ókori kelta harcossírokhoz, a hegyen aztán gyökeret eresztő honfoglaló magyarokhoz és a későbbi Diskayakhoz, Gyulaffyakhoz, Lengyeltótiakhoz.

Mekkora léptéknek számítanak a mára porrá lett malmok, fatemplomok, kolostorok virágzó évszázadai? És mekkora lépték Joó Ignác élete, a honvédé, aki 1930-ban itt, a hegy tövében, Raposkán hunyt el 101 évesen, s lett az utolsóként távozó 1848–49-esek egyike. Hol vannak a tapolcai zsidó kereskedők, akik felvirágoztatták a Balaton-felvidék borkultúráját, a hegylakó gazdák, akik az állandósággal kacérkodva, de folyamatosan aggódva lesték a jégesőt hozó felhőket és a seregélyeket? Mi lesz a nemrég összeomlott Emmaus-kápolnát egykor két kézzel felépítő Ify Lajos plébános szellemiségével? Az első balatoni turistákéval, akik éppen kilencven éve a hegy északnyugati oldalán álló Kaán Károly-turistaházat alapították? Hová lettetek, betyárok, papok, gazdák, harcosok, művészek és remeték? Ti porszem életek, milliszekundumok a nagy zajlás végtelenjében. 

De most, ahogy a Tapolcai-medence tőzeglápjában állunk ebben a kimerevített időpillanatban, mintha minden a helyére kerülne. Mintha az ember előtti időktől a történelem viharain át a hegyi szőlőkápolnákat szakrális túrákkal összekötni tervező kisapáti pék, Kovács Beáta jelen idejéig minden eggyé lenne. Talán tőlük hallottam: valami nem stimmel, ha egy Szent György-hegyi borász nem hívő. Hit nélkül ezt a hivatást végezni, ezen a hegyen élni ugyan lehet, de nem érdemes. 

Mint aki időgéppel érkezett, ocsúdunk fel a 71-es út mellett, hajnali egy óra, mögöttünk a Szent György-hegy sötét kúpja, „a sphinx”, ahogyan Rómer Flóris nevezte, felettünk a szigligeti vár halvány, csalóka sziluettje, és innen, a Kárpát-medence legszebb jegenyesorától már látszik az ezüsthíd a Balatonon.