Miért fáj nekünk ez az ügy? – A Liu fivérek országváltása, és ami mögötte van

Csisztu Zsuzsa írása a Mandiner hetilapban

November 8-án robbant a bomba, amikor a Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség (MOKSZ) nyilvánosságra hozta, ami hónapok óta ott rezgett a levegőben. A magyar csapatnak a pekingi téli olimpián a férfi 500 méteres versenyszámban történelmi egyéni aranyat és 1000 méteren bronzérmet szerző Liu Shaoang, illetve a vegyesváltó bronzérmében öccsével együtt oroszlánrészt vállaló Liu Shaolin Sándor a Kínába visszautazó edzőt, Csang Csing Linát követve a jövőben más ország – vélhetően Kína – zászlaja alatt versenyezne.

– horkantak fel sokan azok után, hogy a szövetség megfogalmazásában „visszautasíthatatlan ajánlatot” kapó Csang Csig Lina az olimpia után bejelentette: hazatér. Annak ellenére lehetett tartani e forgatókönyv megvalósulásától, hogy a MOKSZ lehetővé tette a Liu testvéreknek, hogy felkészülésük egy részében Kínába utazzanak, sőt a magyar szakmai munkát a szövetség alkalmazásában évek óta segítő koreai szakembert, a főként technikusi feladatokat ellátó Cson Dzseszut a fivérek edzésprogramjának felügyelete érdekében szintén Kínába küldte a szakvezetés az olimpiát követő időszakban. A szövetség előkészített egy erre a ciklusra vonatkozó szerződést a testvéreknek – egyes vélemények szerint megkésve, mert már az olimpia után rögvest alá lehetett volna íratni velük –, ám az október végére tervezett aláírás helyett országváltási kérelem érkezett tőlük.

A probléma gócpontja a szakmai körökben gyakran felhozott, edzők közötti feszültség körül alakulhatott ki – egyesek megfogalmazásában „elüldözték innen Linát”. Ezt cáfolni látszik az edző több kínai orgánumnak, köztük a China Dailynek adott interjújából kiolvasható, szilárd személyes elhatározása: „Amikor úgy döntöttem, hogy visszatérek Kínába, tudtam, hogy új kihívásokkal fogok találkozni. Kína sok kitűnő eredményt ért el a rövidpályás gyorskorcsolyázásban, és több olimpiai aranyérmet nyert.”

Azt is tudni lehet, hogy egy kevéssé rutinos, fiatal csapattal áll neki ennek az olimpiai ciklusnak, márpedig két olyan eredményes és sikeres versenyző, mint az erős személyes kötődést is jelentő Liu testvérek,

A fivérek hosszú hallgatás után adtak interjút, s megemlítették, hogy megrendült a bizalmuk a magyar vezetésben. „A sportot jelenleg minden más elé helyezzük. Stabil edzői stábra lett volna szükségünk, és arra, hogy lássuk, a szövetség hogyan képzeli el és tervezi a következő négy évet” – mondta Liu Shaoang.

Az érzelmek és a szövetséggel fennálló nézetkülönbség mellett

a (le)lépésük hátterében.

Józan gondolkodó persze egy percig nem kérdőjelezi meg, hogy a Kínában is roppant népszerű testvérpár – amennyiben a kínai szövetségnek valóban szándéka a honosítás, amiről a Mandiner kérdésére lapzártáig még semmilyen válasz nem érkezett – egy olyan hatalmas potenciállal bíró piacra lépne, amivel a világ egyetlen országa sem versenyezhet.

Mégis: az érzéseinkben nyilván benne van, hogy mindaz, amit a sportot kiemelten támogató, stratégiai ágazatnak tekintő kormányzat részéről figyelem és anyagiak tekintetében eddig kiteljesedni láttunk, most megcsalatik. Nem csupán arról van szó ugyanis, hogy helyes és illő-e a sportolók szerződésében foglalt és országváltás esetén a felkészülési támogatására fordított 283 millió forintnyi közpénzt tőlük vagy a fogadó országtól vissza­követelni, hiszen tudjuk, nem ennyibe került hazánknak a fivérek kinevelése és eddigi díjazása.

A Mandiner által a MOKSZ-tól közérdekűadat-igénylés révén megkapott dokumentum alapján

a korábbi olimpiai ciklusok alatt, a tárgyi jellegű juttatásokon és a 200/2013-as kormányrendeletben foglalt olimpiai jutalmakon felül. „Minden fillér megérte” – reagált erre a MOKSZ elnöke. Kósa Lajos mindenkit arra biztat, hogy a történelmi sikerekre és a kimagasló sporteredményekre emlékezzen a testvérpár kapcsán. Meg kell jegyezni azt is, hogy ekkora nagyságrendű sportra fordítható közpénzzel vélhetően csak egy olyan ország képes versenyre kelni, mint Kína.

A hiányérzetünket, azt hiszem, a tiszta beszéd elmaradása, az őszinte és logikus érvek bennrekedése okozza, illetve az a disszonancia, amely a fivérek sokszor hangsúlyozott, nem elhanyagolható érzelmi kötődésre utaló – például a korábban a Mandiner címlapján is olvasható „Magyar­országért korcsolyázom” – mondatai és a mostani döntésük között van.

Pedig az is lehet, hogy csak tudomásul kell vennünk,

(lásd keretes írásunkat), amely az egyre erőteljesebb sportolói export-importból a jövőben épp nem nekünk hoz hasznot. De ettől még persze fájhat…

***

„Country shopping”, avagy célországok közötti szemezgetés a sportban

Nagy Zsigmond sportszakjogász, a Sportjus elnöke

Az országválasztás mint jogi definíció megjelenik mind a belső, mind a nemzetközi jogban, de elsősorban a menekültügyi szabályozás terén ismeretes, legyen szó akár az Egyesült Államokról, akár az Európai Unióról. A nemzetközi magánjogban a „forum shopping” jelenségét, vagyis az eljáró bíróság kiválasztását lehet analógiaként felhozni. A „country shopping” lényege, hogy bizonyos menedékkérők nem tekinthetők valódi menekülteknek, inkább olyan egyéneknek, akik a fogadó ország menekültügyi rendszerét kívánják kijátszani, szociális rendszerét kiaknázni. A nemzetközi jogban ennél magasabb fokozat is ismeretes, amikor a kérelmezők előzetesen és tudatosan mérlegelik a potenciális fogadó országok által nyújtott gazdasági előnyök körét és mértékét, majd a számításuk alapján választják ki a számukra legkedvezőbb feltételeket nyújtó fogadó országot, s oda nyújtják be menekültkérelmüket – mintha egy boltban a számukra tetszetős árucikket szabadon, kedvükre vásárolnák, innen a „shopping” kifejezés. A nemzetközi sport világában is felütötte a fejét ez a jelenség, ahol a jobb feltételeket kereső sportolók hasonlóan mérlegelik a potenciális célországok által nyújtott gazdasági előnyöket, majd kiválasztják a számukra legkedvezőbb fogadó országot. A célországok ráadásul kifejezetten attraktív gazdasági és szociális csomagokkal hívogatják a tehetséges és nemzetközi szintű versenyzőket, hogy az elcsábított sportolók nevezésével jobb eredményeket érhessenek el saját válogatottjukkal – ezt sikervásárlásnak is hívhatjuk. Illegitim helyzetről viszont itt nemigen beszélhetünk, mivel mindkét fél, a célország és a célsportoló egyező akarattal, megfelelő jogi keretek között kívánja megvalósítani az országváltást, amihez azonban az eredeti ország nem mindig járul hozzá.

Nyitókép: MOB / Szalmás Péter