Megszólalt a sztárközgazdász: a globális minimumadóval a gazdagok kicseleznék az adófizetést

Thomas Piketty volt a vendége az Economics and Beyond podcast műsorának. A francia sztárközgazdász legújabb könyvében, Az egyenlőség rövid történetében is alapvetően a vagyoni különbségek hátterét kutatja, nyilatkozata szerint szakítani akart azzal a hagyománnyal, hogy hosszabbnál hosszabb könyveket ír. Fő művében, A tőke a XXI. században című értekezésében, amely vízválasztónak bizonyult a közgazdaságtanban, azt boncolgatja, hogy a jövedelmi különbségek folyamatos növekedése beláthatatlan következményekkel járhatnak: az egyenlőtlenség az egyik legsúlyosabb problémát hordozza magában. 

Társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek

Piketty gyakorlatilag most is ezt a témát elemzi tovább hagyományos módszerével: statisztikai és pénzügyi adatok analízisével. Igyekezett tömörebb és általánosabb megfogalmazásokat egyben – mint mondta – optimista hangvételt használni. A kapitalizmus egyenlőtlenséget teremtő igazságtalansága csak a 2. világháború után kezdett el enyhülni, amikor a jóléti államok új elosztórendszere révén a társadalmi perifériára szorultak is lehetőséghez jutottak. Ez a folyamat lassult le azonban az 1970-es években, amikor

Piketty rámutatott: az egyenlőségi folyamat alapvetően a 18. században kezdődött, amelynek óriási lökést adott a francia forradalom, valamint a rabszolgatörvények eltörlése. Az intézményi és jogi rendszerek átalakítása vezetett oda, hogy kialakulhatott egy még mindig nem egészséges, de sokkal szélesebb perspektívával rendelkező társadalmi, gazdasági és politikai egyenlőség. Az arisztokrácia adókiváltságainak és a rabszolgatartás eltörlésének visszafordíthatatlan, máig tartó folyamatok az eredményei: Piketty a választójog demokratizálását, a polgárjogi mozgalmakat, a társadalombiztosítás megjelenését, sőt a jelenlegi BLM- és Me Too-mozgalmakat is ezen folyamatok szerves részének tekinti. 

A globalizáció jelenlegi formájában reformra szorul

A helyzet az – mutatott rá Piketty –, hogy ezek a folyamatok még mindig zajlanak, így a mai napig egyenlőtlen politikai és gazdasági rendszerben élünk. Talán a távolabbi jövőből visszatekintve egyfajta átmeneti időszaknak fogjuk fel majd a mostanit, amely a 18-19. századi demokráciát köti össze egy sokkal működőbb és hatékonyabb rendszerrel. Mint mondta, nagyon is tudatában kell lennünk a folyamat időbeli hosszúságának, mint ahogyan annak is, hogy az átalakulás soha nem determinisztikus, azaz nem fog magától megtörténni, hiába indult el egyszer. Az általa „demokratikus szocializmusnak” nevezett modell csak úgy érhető el, ha újraindulnak a hosszú távú jövő elképzeléseire vonatkozó társadalmi és gazdasági viták, hiszen „ha azt sem tudjuk, hová akarunk eljutni 50 év múlva, akkor biztosan nem jutunk sehova”.

Arra a felvetésre, hogy a globalizáció térhódításával a vesztfáliai modell a tőkemobilitás ilyen szintjén már nem működőképes, a nemzetállamok pedig elszigetelődnek, merész okfejtéssel reagált:

„Meggyőződéses föderalista és világpolgár vagyok, ugyanakkor a nemzetközi együttműködések a társadalmi és a fiskális igazságosság szolgálatában kell, hogy álljanak.” Éppen ezért nem ördögtől való ötlet lenne létrehozni az eurozóna központi államainak egy EU-n belüli csoportot, amelyben maguk dönthetnek költségvetési dolgokról, például a zöld beruházások vagy a magas jövedelműekkel kapcsolatos progresszív adózás tekintetében. Ha az EU más országai csatlakozni akarnak ehhez a csoporthoz, mert értékrendjük és költségvetési elgondolásaik tükrözik azét, semmi akadálya, de aki kívül marad, az legalább nem tudja ellehetetleníteni egy igazságosabb politikai és gazdasági rendszerre való áttérés lehetőségeit.

„Ha így folytatódik az adókoordináció nélküli szabadkereskedelem és tőkeáramlás, akkor nem lepődhetünk meg azon, hogy az alsó és középosztály tagjai agresszívnek érzik az integrációt Európában. Pontosan ez vezetett a Brexithez” – fogalmazott, hozzátéve, hogy Nagy-Britannia kiválását sem a magas jövedelműek döntötték el, hanem az alsóbb osztályok, ez viszont éppen a globalizáció strukturális problémáira mutat rá, azaz arra, hogy

Ennek kapcsán kitért a G7-es országok megállapodásaként létrejövő 15 százalékos globális minimumadóra, amit nevetségesen alacsonynak tart a nagy gazdasági szereplők tekintetében, ráadásul – mint mondta – az alsóbb osztálybeliek ennél gyakran sokkal többet fizetnek, ha beleszámítjuk a jövedelemadót és a társadalombiztosítási hozzájárulást is, így joggal érzik, hogy a gazdagok egyszerűen kicselezik az adóbefizetést.

Piketty most is változatlanul a progresszív adózás széleskörű bevezetését szorgalmazza, országonként és globális szinten egyaránt. Egy nemzetközi adóreform által biztosítaná, hogy a világ összes országa (különösen a legerősebb gazdasági szereplők) adóbevételük bizonyos részét arra fordítsa, hogy a szegényebbeket segítse. Ez lehetővé tenné a változások elindítását a lemaradt területeken, ahelyett hogy egyes országoknak gyakorlatilag alamizsnáért kellene könyörögnie. 

Káosz vagy lehetőség?

Annak tudatában, hogy a progresszív adózás ilyen mértékű megváltoztatása óriási ellenállásba ütközne, jegyzi meg, hogy jogosan tennék fel a kérdést: hová vezet ez az út, nem torkollik-e majd teljes káoszba, hol lehet meghúzni a határokat? A történelemben voltak már példák alapvető szerkezeti átalakításokra a területen, amelyeket óvatosan és körültekintően hajtottak végre. Példaként a rabszolgatartás eltörlését említette, ahol a legfőbb kérdés az volt: hogyan lehet megkérdőjelezni valakinek a tulajdonát, és mi történik, ha azt elveszik tőle? „Mit lehetett kezdeni például egy rabszolgatartóval, akinek már évek óta nem voltak rabszolgái, de az annak eladásából szerzett összegből fektetett be más üzletbe? Azt is el kellett volna akkor venni tőle?” Minden ilyen folyamat bonyolult, számos kérdés széleskörű, aprólékos tisztázásra vár, de az egyensúly és az újraelosztás létrehozása érdekében mindenképpen kompromisszumnak és globális egyetértésnek kell létrejönnie, amelynek alapfeltétele az intézményrendszerek és a gazdasági modellek újragondolása. A változásra szükség van, hiszen

„Az egyetlen megoldás a nagyobb egyenlőség, több demokrácia és a javak más jellegű újraelosztása”– mondta, rámutatva: éppen a társadalmi és gazdasági magára maradottság érzése váltotta ki azt a jelenséget, hogy az alacsonyabb jövedelműeknek napjainkra rendkívül kicsi a politikai részvételük a választásokon, egyszerűen azért, mert a pártok eszmerendszere nem találkozik az ő elvárásaikkal. 

Átrendeződés

Az ázsiai térség és különösen Kína gazdasági és politikai erősödése kapcsán Piketty úgy fogalmazott: ha a Nyugat tenni akar valamit az autokratikus államok felemelkedése ellen, akkor a jelenleginél sokkal ambiciózusabb egalitárius fejlesztési modellre és gazdasági rendszerre lesz szüksége. Az nem fog működni, hogy „mindenben mindenkinek egyet kell velük érteni, mert mi vagyunk a demokrácia őrzői, és sokkal fejlettebbek vagyunk, mint ti”, ugyanis ez egyszerűen nem igaz. A nyugatnak rengeteg problémája van a saját maga által megfogalmazott demokráciával, mutatott rá a közgazdász, például hozva fel a politikai kampányok finanszírozásának vagy az oktatás biztosításának egyenlőtlenségét és a nemzetközi adórendszer kezelhetetlenségét. „Ha a nyugati országok nem konkrét, kézzelfogható, valós alternatívát jelentő, előnyös javaslatokat tesznek a változtatásokra a szegény országoknak, akkor hogyan akarják elmagyarázni nekik, miért rossz az nekik, ha olcsó olajat vesznek Oroszországtól vagy befektetési támogatásokat kapnak Kínától? Általános és automatikus jog kellene arra, hogy a globális adóforrások egy részét ezek az országok megkapják, ahelyett, hogy arra kényszerítenénk őket, hogy évről évre segélyért könyörögjenek – ami általában nem is érkezik meg.”

Az egyetemes alapjövedelem, mint a gazdasági aktivitás ösztönzője kapcsán Piketty egyetért azzal, hogy az képes csökkenteni az egyenlőtlenségeket. Mint mondta,

Ez dinamikusabb, decentralizáltabb társadalmakat alakítana ki, ahol több lehetőséghez juthatnak az emberek. Ugyanezen elv alapján szorgalmazza azt is, hogy a részvételi szocializmus elemeként a vállalati hatalomgyakorlás nagyobb mértékben legyen megosztva a tulajdonos és az alkalmazott között, azaz több szavazati joggal rendelkezzenek a dolgozók képviselői az igazgatótanácsokban, ezzel is erősítve alkupozíciójukat.

Piketty új könyve kapcsán elmondta: kötete összefoglaló jellege és rövidsége, valamint munkásságának egyéb kommunikációs elemei is immár a szélesebb közönséget célozzák meg. „Mindent meg kell tennünk, hogy hozzájáruljunk a gazdasági diskurzus demokratizálódásához. A gazdasági adatok túl fontosak ahhoz, hogy a közgazdászokra és a szakértőkre bízzák őket” – mondta. 

Címlapkép: Festival dell'Economia Trento