A szerb-amerikai sztárközgazdász szerint abból, hogy a nyugati világ és Kína egyre kiélezettebb versenyt folytat, leginkább a szegény, fejlődő országok profitálhatnak majd – ehhez azonban Amerikának kézzelfoghatóbb segítséget kell nyújtania, különben Kína lekörözi.
Branko Milanovicot talán senkinek nem kell bemutatni, aki valamennyire is érdeklődik a közgazdaságtan nagyágyúi iránt. A szerb-amerikai származású közgazdász korábban a Világbank vezető közgazdásza volt, jelenleg New York város egyetemének professzora. Az egyenlőtlenségkutatásban igazi sztárnak számít, számos tudományos cikket és könyvet írt már a témában, emellett legnagyobb közgazdasági konferenciákon is gyakran találkozhatunk a nevével. Legutóbbi, a Foreign Affairs online kiadásában megjelent cikkében ismét egy izgalmas témával foglalkozott a kutató: Milanovic azt járta körbe, hogy mivel jár majd az, ha Kína és az Egyesült Államok versengése a szegényebb, fejlődő országok felzárkóztatására is kiterjed majd.
Az amerikai modell tündöklése és bukása
Milanovic szerint az Egyesült Államok szerepvállalása a szegényebb országok felzárkóztatásában a második világháborút követő hidegháborús időszakban alapvetően két fázisra bontható. Az első fázis alapvetése leginkább az volt, hogy ahhoz, hogy megállítsák a kommunizmus terjedését Európában és Ázsiában, egy tehetős középosztályt kell létrehozni, ami – félvén attól, hogy a kommunisták elvennék a vagyonukat – nem fog a kommunista pártokra szavazni. Ennek emblematikus eszköze a Marshall-terv volt, mely valóban gátat szabott a Szovjetunió befolyásszerzésének.
A nemzetközi segítségnyújtás második fázisát Milanovic W. W. Rostow The Stages of Economic Growth című nagyhatású munkájához, illetve Simon Kuznets az egyenlőtlenség és a gazdasági növekedés kapcsolatáról született gondolataihoz köti. Ezek lényege Milanovic szerint, hogy „az országoknak a gazdasági növekedésre kell összpontosítani, és a növekedés idővel az egyenlőtlenség problémáját is megoldja”. A magasabb és egyenlőbben eloszló bérek pedig felkeltik az emberekben a demokrácia iránti igényt, és egyben fenntarthatóvá is teszik a demokratikus berendezkedést.
Ilyen volt Milanovic szerint Dél-Korea, Tajvan, Botswana, vagy épp Spanyolország és Portugália esete is.
A hidegháború végéhez közeledve azonban a 80-as években egyre inkább a neoliberális gondolkodás vette át a fenti modell helyét. Ez a megközelítésmód az állam szerepének visszavágást és az intézményi keretek reformját szorgalmazta, mivel ezt látta a gazdasági növekedés elérésének előfeltételeként. Ennek a sikeressége viszont Milanovic szerint is vegyes, és az afrikai országok számára egyenesen gazdasági visszaesést hozott a 90-es évektől kezdve.
Jött Kína, és átírta a szabályokat
Kína egyre jelentősebb térnyerése a világpolitikában a kutató szerint nyugtalanító felismeréssel szolgált a nyugati világ számára: már nincs meg az az egyértelmű filozófiai, amit a fejlődésről ezek az országok mondani tudnának. „Ha egy szegény ország minisztere tanácsot kérne az amerikai diplomatáktól vagy közgazdászoktól, akkor valószínűleg egy fárasztó előadást kapna az emberi jogokról, a korrupció elleni harcról, a sajtószabadságról, és így tovább” – írja Milanovic. Ezek bár dicséretre méltó célok, az elérésükhöz azonban több évtizedre van szükség. A közgazdász szerint
„a fejlődő országok legtöbb kormánya valószínűleg jobban díjazná a kevesebb kioktatást és a több pénzt”
– ezt pedig Kína meg is adja nekik.
Bár az ázsiai óriásnak nincs szintén nincs egy koherens felzárkóztatási politikája, a saját fejlődésének egyes elemeit azonban sikeresen ülteti át a fejlődő világba. Ilyen elem például az infrastrukturális fejlesztések kérdése, melyet Peking már széleskörben hirdet az Övezet és Út kezdeményezésnek köszönhetően. A kevésbé fejlett országok pedig jó néven veszik a kínai infrastrukturális fejlesztéket, hiszen ezzel valami kézzelfoghatót kapnak, ami egyben jelenthet azonnali hatású és jövőbeni gazdasági fejlődést is, véli Milanovic. Kína ráadásul az USA-val ellentétben kerüli, hogy megkérdőjelezze a segélyezett országok politikai rendszerét, és beavatkozzon a helyi belügyekbe. Magyarán szólva
A nevető harmadik
Az, hogy a kínai pénzek jelenleg sokkal szimpatikusabbak a fejlődő országok számára, még nem jelenti, hogy ez egy lejátszott meccs lenne. A nyugati országok még fel tudják venni a versenyt Kínával ezen a téren, ehhez azonban Milanovic szerint át kell venniük azt a megközelítést, hogy kézzelfogható javakat adjanak a fejlődő országoknak, ahogy azt Kína is teszi. Azt természetesen a közgazdász sem gondolja, hogy az USA minden területen versenytársa lehet Kínának, ugyanakkor úgy látja, vannak olyan területek melyekben az amerikai technológai vagy a mérnöki tudás felülmúlja a kínait.
Ha pedig valóban beindul a verseny az Washington és Peking között azért, hogy ki építse meg a fejlődő világ infrastrukturális hálózatát, azzal maguk a fejlődő országok nyerhetik majd a legnagyobbat.
„Ha az Egyesült Államok és Kína a szegény országok támogatásért versenyez egymással, akkor ezek az országok valószínűleg több forráshoz jutnak majd, ami egy lökést adhat a növekedésüknek, és segíthet csökkenteni a globális szegénységet”
– írja Milanovic. Ehhez azonban az USA-nak „fel kell hagynia a jelenlegi megközelítésmódjával, ami az intézmények és a civil társadalom puha fejlesztésén alapul, és ehelyett egy kemény megközelítést kell alkalmaznia, aminek a sikere abban mérhető, hogy milyen gyorsan és közvetlenül befolyásolja az emberek anyagi jólétét” – zárja gondolatait a kutató.
Itt az amerikai mesterterv Kína megzabolázására
Ahogy korábban a Makronómon részletesen írtunk róla, a fejlődő országok felzárkóztatásáért folyó verseny feltehetően már kezdetét is vette. Erre utal legalábbis, hogy Joe Biden amerikai elnök a G7-ek legutóbbi csúcstalálkozóján meghirdette a Build Back Better World (B3W) elnevezésű világprojektjét, mely gyakorlatilag egy nyugati ellenpólusa akar lenni a kínai Övezet és Út kezdeményezésnek. A B3W keretei közt a nyugati országok közösen finanszíroznák a fejlődő országok infrastrukturális beruházásait. „Ha bejön Biden álma az ellenselyemútról, az beindíthatja a versenyt a fejlődő országok infrastrukturális fejlesztéseinek terén. Ez azt jelenti, hogy Kína és az Egyesült Államok gyakorlatilag abban fognak egymással versenyezni, hogy ki tudja jobban segíteni a fejlődő világot. Persze a segítség nem igyen érkezik, az ár viszont a nyugati és a kínai pénzek kapcsán is ugyanaz lesz: a kedvezményezett országok befolyást adnak a nagyhatalmaknak az infrastruktúráért cserébe” – írtuk korábbi cikkünkben.
Címlap: A Kína-Afrika Együttműködési Fórum 2018-as pekingi csúcstalálkozója. (Xinhua)
A Makóról az Egyesült Államokba keveredő Pulitzer József újságíróként helyezkedett el új hazájában. A szerencsének és leleményességének köszönhetően először egy St. Louis-iújságot vásárolt meg, majd betört a New York-i sajtópiacra is. A The World című napilap élén hódította meg Amerikát.
Míg a volt elnök esetében csak a gyanú merült fel, Bidenék esetében bizonyíték is van, hogy törvénysértő módon jártak el.
Konok Péter történész szerint itt „két lejárt szavatosságú design csap össze”, és nem lenne meglepő, ha végül a „buborékok” döntenének.
„Kékcédulás szavazás elvtársak? Megint? A kommunistából lett liberális nem vesz el csak átalakul” – jegyezte meg Somkuti Bálint.
Világszerte csökken az eladás.
Nagy bajba kerülhet Lengyelország.
Áll a bál Amerikában: Tim Walztól nem idegenek a hasonló kijelentések, korábban Orbán Viktort is „diktátornak” titulálta.
Tíz híd található a túlzsúfolt szerb fővárosban, az egyiket lerombolják.
