A szerb-amerikai sztárközgazdász szerint abból, hogy a nyugati világ és Kína egyre kiélezettebb versenyt folytat, leginkább a szegény, fejlődő országok profitálhatnak majd – ehhez azonban Amerikának kézzelfoghatóbb segítséget kell nyújtania, különben Kína lekörözi.
Branko Milanovicot talán senkinek nem kell bemutatni, aki valamennyire is érdeklődik a közgazdaságtan nagyágyúi iránt. A szerb-amerikai származású közgazdász korábban a Világbank vezető közgazdásza volt, jelenleg New York város egyetemének professzora. Az egyenlőtlenségkutatásban igazi sztárnak számít, számos tudományos cikket és könyvet írt már a témában, emellett legnagyobb közgazdasági konferenciákon is gyakran találkozhatunk a nevével. Legutóbbi, a Foreign Affairs online kiadásában megjelent cikkében ismét egy izgalmas témával foglalkozott a kutató: Milanovic azt járta körbe, hogy mivel jár majd az, ha Kína és az Egyesült Államok versengése a szegényebb, fejlődő országok felzárkóztatására is kiterjed majd.
Az amerikai modell tündöklése és bukása
Milanovic szerint az Egyesült Államok szerepvállalása a szegényebb országok felzárkóztatásában a második világháborút követő hidegháborús időszakban alapvetően két fázisra bontható. Az első fázis alapvetése leginkább az volt, hogy ahhoz, hogy megállítsák a kommunizmus terjedését Európában és Ázsiában, egy tehetős középosztályt kell létrehozni, ami – félvén attól, hogy a kommunisták elvennék a vagyonukat – nem fog a kommunista pártokra szavazni. Ennek emblematikus eszköze a Marshall-terv volt, mely valóban gátat szabott a Szovjetunió befolyásszerzésének.
A nemzetközi segítségnyújtás második fázisát Milanovic W. W. Rostow The Stages of Economic Growth című nagyhatású munkájához, illetve Simon Kuznets az egyenlőtlenség és a gazdasági növekedés kapcsolatáról született gondolataihoz köti. Ezek lényege Milanovic szerint, hogy „az országoknak a gazdasági növekedésre kell összpontosítani, és a növekedés idővel az egyenlőtlenség problémáját is megoldja”. A magasabb és egyenlőbben eloszló bérek pedig felkeltik az emberekben a demokrácia iránti igényt, és egyben fenntarthatóvá is teszik a demokratikus berendezkedést.
Ilyen volt Milanovic szerint Dél-Korea, Tajvan, Botswana, vagy épp Spanyolország és Portugália esete is.
A hidegháború végéhez közeledve azonban a 80-as években egyre inkább a neoliberális gondolkodás vette át a fenti modell helyét. Ez a megközelítésmód az állam szerepének visszavágást és az intézményi keretek reformját szorgalmazta, mivel ezt látta a gazdasági növekedés elérésének előfeltételeként. Ennek a sikeressége viszont Milanovic szerint is vegyes, és az afrikai országok számára egyenesen gazdasági visszaesést hozott a 90-es évektől kezdve.
Jött Kína, és átírta a szabályokat
Kína egyre jelentősebb térnyerése a világpolitikában a kutató szerint nyugtalanító felismeréssel szolgált a nyugati világ számára: már nincs meg az az egyértelmű filozófiai, amit a fejlődésről ezek az országok mondani tudnának. „Ha egy szegény ország minisztere tanácsot kérne az amerikai diplomatáktól vagy közgazdászoktól, akkor valószínűleg egy fárasztó előadást kapna az emberi jogokról, a korrupció elleni harcról, a sajtószabadságról, és így tovább” – írja Milanovic. Ezek bár dicséretre méltó célok, az elérésükhöz azonban több évtizedre van szükség. A közgazdász szerint
„a fejlődő országok legtöbb kormánya valószínűleg jobban díjazná a kevesebb kioktatást és a több pénzt”
– ezt pedig Kína meg is adja nekik.
Bár az ázsiai óriásnak nincs szintén nincs egy koherens felzárkóztatási politikája, a saját fejlődésének egyes elemeit azonban sikeresen ülteti át a fejlődő világba. Ilyen elem például az infrastrukturális fejlesztések kérdése, melyet Peking már széleskörben hirdet az Övezet és Út kezdeményezésnek köszönhetően. A kevésbé fejlett országok pedig jó néven veszik a kínai infrastrukturális fejlesztéket, hiszen ezzel valami kézzelfoghatót kapnak, ami egyben jelenthet azonnali hatású és jövőbeni gazdasági fejlődést is, véli Milanovic. Kína ráadásul az USA-val ellentétben kerüli, hogy megkérdőjelezze a segélyezett országok politikai rendszerét, és beavatkozzon a helyi belügyekbe. Magyarán szólva
A nevető harmadik
Az, hogy a kínai pénzek jelenleg sokkal szimpatikusabbak a fejlődő országok számára, még nem jelenti, hogy ez egy lejátszott meccs lenne. A nyugati országok még fel tudják venni a versenyt Kínával ezen a téren, ehhez azonban Milanovic szerint át kell venniük azt a megközelítést, hogy kézzelfogható javakat adjanak a fejlődő országoknak, ahogy azt Kína is teszi. Azt természetesen a közgazdász sem gondolja, hogy az USA minden területen versenytársa lehet Kínának, ugyanakkor úgy látja, vannak olyan területek melyekben az amerikai technológai vagy a mérnöki tudás felülmúlja a kínait.
Ha pedig valóban beindul a verseny az Washington és Peking között azért, hogy ki építse meg a fejlődő világ infrastrukturális hálózatát, azzal maguk a fejlődő országok nyerhetik majd a legnagyobbat.
„Ha az Egyesült Államok és Kína a szegény országok támogatásért versenyez egymással, akkor ezek az országok valószínűleg több forráshoz jutnak majd, ami egy lökést adhat a növekedésüknek, és segíthet csökkenteni a globális szegénységet”
– írja Milanovic. Ehhez azonban az USA-nak „fel kell hagynia a jelenlegi megközelítésmódjával, ami az intézmények és a civil társadalom puha fejlesztésén alapul, és ehelyett egy kemény megközelítést kell alkalmaznia, aminek a sikere abban mérhető, hogy milyen gyorsan és közvetlenül befolyásolja az emberek anyagi jólétét” – zárja gondolatait a kutató.
Itt az amerikai mesterterv Kína megzabolázására
Ahogy korábban a Makronómon részletesen írtunk róla, a fejlődő országok felzárkóztatásáért folyó verseny feltehetően már kezdetét is vette. Erre utal legalábbis, hogy Joe Biden amerikai elnök a G7-ek legutóbbi csúcstalálkozóján meghirdette a Build Back Better World (B3W) elnevezésű világprojektjét, mely gyakorlatilag egy nyugati ellenpólusa akar lenni a kínai Övezet és Út kezdeményezésnek. A B3W keretei közt a nyugati országok közösen finanszíroznák a fejlődő országok infrastrukturális beruházásait. „Ha bejön Biden álma az ellenselyemútról, az beindíthatja a versenyt a fejlődő országok infrastrukturális fejlesztéseinek terén. Ez azt jelenti, hogy Kína és az Egyesült Államok gyakorlatilag abban fognak egymással versenyezni, hogy ki tudja jobban segíteni a fejlődő világot. Persze a segítség nem igyen érkezik, az ár viszont a nyugati és a kínai pénzek kapcsán is ugyanaz lesz: a kedvezményezett országok befolyást adnak a nagyhatalmaknak az infrastruktúráért cserébe” – írtuk korábbi cikkünkben.
Címlap: A Kína-Afrika Együttműködési Fórum 2018-as pekingi csúcstalálkozója. (Xinhua)
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Az orosz külügyminiszter lerántotta a leplet a háttéralkuról: szerinte Donald Trump emberei már ígéretet tettek Moszkvának az öt annektált régió átadásáról. Lavrov szerint Washington végre megértette, hogy a NATO-bővítés vörös vonal, és elfogadták az orosz feltételt: Kijevnek ki kell vonulnia a Donbaszból, és örökre lemondhat az atlanti csatlakozásról.
Robert Palladino márciusi érkezése új fejezetet nyitott a két ország közötti együttműködések terén.
A kínai gyártók egyre inkább vezető szerepet töltenek be azokban az ágazatokban, amelyeket a közelmúltig német vállalatok uraltak – és ez mostanra a németeknek is feltűnt.
A két ázsiai ország kapcsolata hetek alatt olyan mélypontra zuhant, amilyet évtizedek óta nem láttunk. Tokió katonai választ helyezett kilátásba, Peking erre visszahívta a nagykövetét.
Miközben Brüsszelben alig 1,5 százalékos növekedésben reménykednek, Pekingben egészen más léptékben számolnak.
A konfliktus egy teljesen új, veszélyes szakaszába lépett, a kockázat ma nagyobb, mint valaha.
ÉN CSAK LEÍRTAM… – Nyugat-Európában a folyamatos iszlám hódítás ma már komplett településeknél tart.
