Voltak idők, amikor nem is tudták, mi az a munkanélküliség: a koronajárvány után is így lesz?

Mario Seccareccia, az Ottawai Egyetem közgazdászprofesszora az Institute for New Economic Thinking oldalának nyilatkozva beszélt a munkanélküliséggel kapcsolatos történelmi tapasztalatokról, s hogy miért lehet a mostani egy egyedülálló lehetőség a teljes foglalkoztatottság elérésére.

Nem mindig létezett munkanélküliség

A mezőgazdasággal foglalkozó közösségekben elképzelhetetlen volt, hogy egészséges ember hosszútávon ne dolgozzon valamit: ha falusi iparosok közt nem talált a munkát, akkor a mezőkön segített be, és fordítva – ez akkoriban annyira bele volt ivódva a társadalom szöveteibe, hogy még a klasszikus közgazdaságtan nagyjai – mint Adam Smith vagy David Ricardo – sem számoltak a mai értelemben vett munkanélküliséggel. Az ipari forradalom azonban ebben is változást hozott.

Ahogy egyre inkább eltávolodott egymástól a mezőgazdasági és az ipari termelés, úgy egyre többen tapasztalták meg, hogy milyen, ha ők tudnának, s akarnának is dolgozni, de erre egyszerűen nincsen lehetőségük. A 19. század második felére pedig ez a jelenség már általánossá vált. Arra Marx mutatott rá, hogy mindez nem egy hiba, hanem a kapitalizmus magába kódolt velejárója – ennek ellenére a főáramű közgazdászok sokáig hitték azt, hogy a szabad piac majd valahogyan megoldja a munkanélküliség kérdését. Ez nem így lett, melyre Seccareccia szerint a nagy gazdasági világválság szolgáltat egyértelmű példát.

A válság, majd a második világháború és a kommunisták előretörése általános ijedtséget hozozz magával, így az akkori kormányok inkább elkezdtek a tőkések érdekei ellen dolgozni, s a keynesi elvek mentén beruházásokkal ösztönözni a foglalkoztatottságot. Ezzel párhuzamosan a szociális védőhálókat is kialakították, a teljes foglalkoztatottság ideája pedig egyre nagyobb népszerűségre tett szert. Aztán jöttek a neoklasszikus közgazdászok.

Friedmanék lebeszelték a világot a teljes foglalkoztatottságról

Seccareccia rámutatott, hogy a 20. század közepén

Érvelésük szerint ugyanis a munkanélküliség visszaszorítása a természetesnek tartott szint alá, inflációhoz vezetne. Ez természetesen nem volt alap nélküli okfejtés, hiszen a vietnámi háború és az olajválság idején pontosan olyan folyamatok játszódtak le az amerikai társadalomban, mint amilyeneket Friedman előrejelzett. Ennek nyomán pedig a legtöbb ország hosszú időre a fiókba dugta a teljes foglalkoztatottság tervét, mivel bizonyítva látták, hogy az nem lenne fenntartható módon megvalósítható.

A kanadai professzor azonban úgy gondolja, hogy mára már megdőltek a friedmani elvek. Ezt azzal támasztja alá, hogy

Ezt azonban Seccareccia szerint az akkori döntéshozók nem ismerték fel időben, és túl hamar léptek a fékre, és hagyták abba az állami költekezést az elszabaduló államadósságtól tartva. Így pedig kilőtt a munkanélküliség, mellyel egy évtizeden keresztül küzdött a világ.

A járvány új helyzetet teremtett

Ahogy egyre több ország látja már maga előtt a járványból kivezető utat, úgy nyílik újra a gazdaság. Az újranyíló üzemeknek pedig munkaerőre van szüksége – most azonban az a jelenség állt elő, hogy egyszerűen nem találnak a cégek elég munkaerőt. Ezért sokan a kiterjedt szociális védőhálót okolják, Seccareccia szerint azonban az igazi problémát az egyszerűen rossz munkahelyek jelentik, s egyáltalán nem baj, ha a munkaerőhiányra béremeléssel reagálnak a cégek.

„Amikor a munkáltatók félnek tőle, hogy az emberek kilépnek, akkor tudni lehet, hogy közel járunk a teljes foglalkoztatottsághoz” – fejtette ki a kanadai professzor. „A döntésgozóknak meg kell értenie, hogy a COVID akár egy olyan lehetőséget is teremthet számunkra, melyet a második világháború óta nem láttunk.

– zárta gondolatait.

Címlap: ineteconomics.org