Mario Seccareccia, az Ottawai Egyetem közgazdászprofesszora az Institute for New Economic Thinking oldalának nyilatkozva beszélt a munkanélküliséggel kapcsolatos történelmi tapasztalatokról, s hogy miért lehet a mostani egy egyedülálló lehetőség a teljes foglalkoztatottság elérésére.
Nem mindig létezett munkanélküliség
A munkanélküliség, mint társadalmi jelenség, közel sem bír olyan mély történelmi gyökerekkel, mint azt sokan gondolnák.
A mezőgazdasággal foglalkozó közösségekben elképzelhetetlen volt, hogy egészséges ember hosszútávon ne dolgozzon valamit: ha falusi iparosok közt nem talált a munkát, akkor a mezőkön segített be, és fordítva – ez akkoriban annyira bele volt ivódva a társadalom szöveteibe, hogy még a klasszikus közgazdaságtan nagyjai – mint Adam Smith vagy David Ricardo – sem számoltak a mai értelemben vett munkanélküliséggel. Az ipari forradalom azonban ebben is változást hozott.
Ahogy egyre inkább eltávolodott egymástól a mezőgazdasági és az ipari termelés, úgy egyre többen tapasztalták meg, hogy milyen, ha ők tudnának, s akarnának is dolgozni, de erre egyszerűen nincsen lehetőségük. A 19. század második felére pedig ez a jelenség már általánossá vált. Arra Marx mutatott rá, hogy mindez nem egy hiba, hanem a kapitalizmus magába kódolt velejárója – ennek ellenére a főáramű közgazdászok sokáig hitték azt, hogy a szabad piac majd valahogyan megoldja a munkanélküliség kérdését. Ez nem így lett, melyre Seccareccia szerint a nagy gazdasági világválság szolgáltat egyértelmű példát.
A válság, majd a második világháború és a kommunisták előretörése általános ijedtséget hozozz magával, így az akkori kormányok inkább elkezdtek a tőkések érdekei ellen dolgozni, s a keynesi elvek mentén beruházásokkal ösztönözni a foglalkoztatottságot. Ezzel párhuzamosan a szociális védőhálókat is kialakították, a teljes foglalkoztatottság ideája pedig egyre nagyobb népszerűségre tett szert. Aztán jöttek a neoklasszikus közgazdászok.
Friedmanék lebeszelték a világot a teljes foglalkoztatottságról
Seccareccia rámutatott, hogy a 20. század közepén
a neoklasszikus közgazdászok, mint Milton Friedman, elkezdték ellenezni a teljes foglalkoztatottságot.
Érvelésük szerint ugyanis a munkanélküliség visszaszorítása a természetesnek tartott szint alá, inflációhoz vezetne. Ez természetesen nem volt alap nélküli okfejtés, hiszen a vietnámi háború és az olajválság idején pontosan olyan folyamatok játszódtak le az amerikai társadalomban, mint amilyeneket Friedman előrejelzett. Ennek nyomán pedig a legtöbb ország hosszú időre a fiókba dugta a teljes foglalkoztatottság tervét, mivel bizonyítva látták, hogy az nem lenne fenntartható módon megvalósítható.