A nemrégiben megjelent tanulmány azt vizsgálta, hogy hogyan alkalmazkodtak a társadalmak az éghajlatváltozáshoz az elmúlt 2000 évben.
A 125 évig tartó késő antik kis jégkorszakot másfél évig tartó sötétség és több vulkánkitörés idézte elő az ókorban. Ebben az időben a rómaiak, kihasználva az esősebb mediterrán éghajlatot, több gabonát kezdtek termeszteni, így bővültek a piaci lehetőségek. Gátakat, csatornákat építettek, hogy a szárazabb területek vízellátását is biztosítsák.
Az ősi majákról azt tartják, hogy a 9. században bekövetkezett aszály a civilizáció összeomlásához vezetett. A szárazság valóban meghatározó nehézséget jelentett, de bonyolult öntözőrendszerek fejlesztésével, az esővíz elraktározásával vagy egyszerűen csak nedvesebb éghajlatú területre költözéssel túlélték a természeti katasztrófát.
A 13. és 19. század között lezajlott kis jégkorszak következtében az európai és észak-amerikai társadalom erőteljes lehűlési időszakot élt át. Azonban ebben az esetben is, a társadalom rugalmasan és találékonyan reagált ezekre a változásokra: kereskedelmi hálózatokat fejlesztettek ki, életmódot váltottak és ehhez az időszakhoz köthető az ipari bálnavadászat megjelenése is.
Olyan esetek is ismertek, amikor a civilizáció túlélését az segítette elő, hogy könnyebben hozzáfértek a szükséges erőforrásokhoz a többiekhez képest. A 17. századi kis jégkorszak idején a gazdag holland kereskedők a Balti-tenger környékéről importáltak gabonát, amit nyereség fejében eladtak a gabonahiányban szenvedő európaiaknak.