Egy szerelem vége

Az ember érzi minden porcikájában: ő az igazi, ő az, akivel teljes lehet az életem! Néha kicsit erőszakos ugyan, de mindig ott van velem, az életem összes problémájára tudja a választ. Ezek a válaszok ráadásul nagyon egyszerűek és kézenfekvőek, csodálkozok is, hogy eddig nem vettem észre őket. Ha ezek állnak köztem és a szabadság között, akkor a saját szabadságom egy részét is hajlandó vagyok átadni neki, elvégre ő csakis értem van. Érzem, Diktatúra az én igaz szerelmem!

Kezdetben legalábbis így tűnt. Ahogy haladt előre az idő, egyre több dolog gyanús lett. Egyre kevesebbet foglalkozott velem, és egyre többet magával. A végén már teljesen elhanyagolt, csakis magával volt elfoglalva. Mindössze egy eszköz voltam számára, én megelégeltem ezt a helyzetet. Közöltem vele, hogy mindennek vége, elválnak útjaink. Mondanom sem kell, ez nem ment ilyen simán, se szó, se beszéd, elkezdett üldözni engem, megpróbálta ellenem fordítani a családomat, a barátaimat, általában az embereket. Szerencsére ahogy telt az idő, egyre többen felismerték, hogy mennyire gonosz és öncélú is ő, nem a szabadságot hozza el nekünk, hanem épp ellenkezőleg: olykor azért, mert gazdagok vagyunk, máskor azért mely valamely kisebbséghez tartozunk, de az eredmény mindig a szabadságunk eltiprása lett.

Teltek-múltak az évek, úgy döntöttem, félreteszem múltbéli sérelmeimet. Az ember elvégre társas lény, az élet pedig túl rövid ahhoz, hogy halálomig a múlton rágódjak. Elhatároztam, most megtalálom az igazit, nem kötök kompromisszumokat.
Egy szép nyári délután megpillantottam őt. Szívem hevesebben vert, éreztem, hogy ez egy nagyszerű dolog kezdete lesz. Demokráciának hívták. A közös történetünket szeretném elmesélni, az első randitól a keserű szakításig.

Ebben a kapcsolatban teljesen másképpen éreztem magam kezdetben, mint az előzőben. Nagyon nyitott és kedves volt, nem rejtegetett titkokat előttem. Sose csinált semmit, anélkül, hogy megkérdezett volna engem. Nem ragaszkodott hozzá, hogy lemondjak a szabadságomról – mint később kiderült, nagyon is ragaszkodott, csak én ismét belesétáltam a csapdába.

Én hittem neki, boldogságban teltek a napjaink. Teltek az évek és elkezdtem töprengeni, valami nincs rendben. Igaz, hogy Demokrácia nem kényszer által, hanem szavazás útján jön létre, de mi lenne, ha alapulna egy világkormány, szavazás útján?! Minden ember csak egy szavazatot kapna, ezek a szavazatok pedig ugyanannyit érnének: valószínűleg alakulna egy kínai-amerikai-indiai koalíciós kormány. Vajon én magyar állampolgárként mennyit tudnék ebből profitálni…

Miközben ezen gondolkoztam, más dolgok is eszembe jutottak, amelyek fölött eddig átsiklott a figyelmem. Demokrácia rendszeresen megígér az embereknek dolgokat, amelyek ingyen vannak. Ezek a dolgok azonban nincsenek ingyen.

Elvette tőlem a pénzem egy részét, azon vásárolt valamit és ezt a megvásárolt dolgot odaadta valaki másnak.

Egy másik embernek, akinek a létezéséről nagy eséllyel nem is tudok.

Demokráciában látszólag mindenkinek lehetősége van a szabad belépésre a politika világába. Ez azonban felvet egy problémát, amelyet a közgazdaságtan a közlegelők tragédiájának hív. Ez egy tanulságos kis történet, amely arról szól, hogy mindenki kihajtotta a birkáit legelni a rétre. Az egyének egyre több birkát hajtottak ki, hisz ezzel nőtt hasznuk. Egy dologgal nem számoltak: a birkák olyan mértékben legelték le a füvet, hogy egy ponton túl a mező nem tudott regenerálódni és az állatok mind éhen haltak, a falu lakosai elvesztették a megélhetésüket. Minden lakos a saját hasznát igyekezett növelni, ám a végén mindenki rosszul járt.
A politikusok is így tesznek, a saját hasznukat próbálják növelni, és ennek elérése érdekében a leggátlástalanabb eszközök használatától sem rettennek el. Demokrácia kezdete óta népszerű eszközeik a populizmus és a demagógia.

Időről időre elhitetik az egyénekkel, hogy elvenni embertársaik tulajdonát nem csak hatékonyságnövelő, hanem erkölcsös is.

Fizessenek a gazdagok! – azt hittem, ez a szlogen örökre az előző kapcsolatom egy sötét része lesz, erre tessék, évekkel később ismét felbukkan.

Fura ellentmondásokon alapszik ez az egész. Hisz, ha valamit elvesznek tőlem, és odaadják valaki másnak (bármiféle teljesítmény felmutatása nélkül), akkor ezzel egy nem szándékolt hatást fognak kiváltani: a termelők egyre kevésbé lesznek érdekeltek a termelésben, a fogyasztók viszont egyre inkább érdekeltek lesznek a fogyatkozó javak fogyasztásában. E logika mentén, ha ránk van az kényszerítve, hogy akaratunk ellenére finanszírozzuk a börtönöket, ahelyett, hogy a rabok biztosítják saját költségeiket a börtönben, az ösztönzően hathat a bűnözés növekedésére. Ez az élet sok más területén is megfigyelhető. Ha a termelőkre kvótát szabnak ki, hogy a saját tulajdonukban lévő cégnél mennyi nőt foglalkoztassanak, az csökkentheti a beruházási kedvet, illetve kevesebb lesz a foglalkoztatott férfiak száma.

Ezeket mind az állam kényszeríti ki a gazdasági szereplőből, sőt, még ezen is túlmegy, adó formájában még a saját létezését is az egyénekkel fizetteti meg, így csökkentve a vagyontermelést, a produktivitást. Ez a következtetés annyira nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy a közgazdaságtan szerint a monopóliumok kedvezőtlenek a fogyasztóknak. A monopólium jellemzője, hogy nincs szabad belépés a piacra, ezért a monopólium tulajdonosa a piaci ár fölé árazhat, így nem jön létre a piaci egyensúly. Mivel a társadalom jóléte az egyensúlyi helyzetben maximalizálódik, ezért a monopólium megkárosítja a társadalom tagjait. Az állam esetén éppen ez történik, ez egy olyan biznisz, amely felhasználva az erőszakmonopóliumot adó formájában elveszi az egyének tulajdonát és továbbadja vagy megtartja magának. 

A politikába való szabad belépés tehát nem egy jó dolog – csökkenti a hatékonyságot. Sőt, az embereknek a legalantasabb oldalára épít. Mivel mi emberek olyanok vagyunk, amilyenek, él bennünk a sóvárgás mások tulajdona iránt. A politikusok ennek nem ellent állnak, hanem meglovagolják, a mások vagyona iránti sóvárgást üdvözülendőnek tartják. Megígérik, ha az úgynevezett gazdagoktól elveszik a vagyonuk nagy részét és szétosztják, akkor megszűnnek a problémák. Így a demokráciában alapjaiban megkérdőjeleződik a magántulajdon intézménye, mindenki szabadon benyújthatja igényeit mások tulajdona iránt. Emiatt az állami vezetők demokráciában szükségszerűen gátlástalanok, hisz ebben a versenyben csak a leggátlástalanabb demagógok tudnak a csúcsra törni.

Még csak nem is a javak újra elosztása a céljuk, számukra az is csak egy eszköz, amivel újabb és újabb szavazatokat lehet bezsebelni. Számukra csak két cél van: a hatalom megszerzése és a hatalom megtartása. Nagy részük csak a pillanatnak élő percember, aki képtelen megismeri a múltat és nem hajlandó foglalkozni a jövővel és a többi ember szabadságával.

Demokrácia számára se jelent sokat a szabadságom! – eszméltem rá.

Másnap fel is kerestem, hogy közöljem vele aggályaimat, reakciója ledöbbentett. Nem volt hajlandó beszélni velem, mint régebben, lelki terrort alkalmazott.

Azzal vádolt, hogy visszavágyok előző szerelmemhez, Diktatúrához.

Én biztosítottam róla, hogy Diktatúrához semmi áron se mennék vissza, mert ő életem legsötétebb emléke. Demokrácia viszont nem hagyott szóhoz jutni, csak a saját igazát ismételgette. Ráuntam, otthagytam. Ő bosszú gyanánt elhíresztelte rólam, hogy Diktatúrára vágyok, így ismerőseim, családtagjaim eltávolodtak tőlem. Egyedül maradtam. Azaz mégsem. Felkeresem azon társaimat, akik hozzám hasonlóan a szabadsághoz ragaszkodnak, nem pedig Demokráciához vagy Diktatúrához.

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.