Képes vagyok-e elfogadni, hogy nincs emléknyom, nincs jelenlét, nem marad semmi utánunk. Mintha soha nem is léteztünk volna

„Sűrített Pannónia.” A szőlőpászmákon felhőárnyékok, néptelen a völgy, üres tanyák. Mészöly Miklós völgye. A nyomába eredtem, de lehet-e a nyomába eredni? Hagyott-e bármilyen nyomot ebben a tájban? 

Sosem hittem igazán, hogy egy írót jobban meg lehet érteni, ha egy számára valaha fontos tájat felkeresek. Duino szikláján üldögélni, és akkor közelebb kerülök Rilkéhez. Ülni a Porkoláb-völgyben, és akkor közelebb kerülök Mészölyhöz. De mi az, hogy közel? Van-e közelebb, mint az, amikor olvasom? Sehol egy lélek, csak a tücskök, a verebek motozása az akácosban és egy repülő távoli búgása. A rozsdafarkúk fészke az eresz alatt. Valamikor sokat volt itt, hatvan évvel ezelőtt, és ez is mit jelent? Most hol van? Itt maradt-e valami belőle? Ha sokszor és sokáig figyelünk egy tájat, rögzíti-e a táj a tekintetünket?  Megmarad-e a tekintet emléke a tájban? 

A kérdés végső soron mindig az, hogy képes vagyok-e elkerülni az önámítást. Képes vagyok-e elfogadni, hogy nincs emléknyom, nincs jelenlét, nem marad semmi utánunk. Mintha soha nem is léteztünk volna. Hogy nyom nélkül tűnünk el innen. De így van-e, vagy egészen másképp van? Megtudom-e egyszer, mi is van valójában? Megannyi kérdés. Megszokni a völgy tempóját. Az egyedüllétet ráhangolni erre a tempóra. Éjszakai beszélgetés egy présház kertjében, a diófa alatt. Lehet-e irodalomról beszélgetni? Egyrészt lehet, másrészt lehetetlen. Valójában semmiről nem lehet beszélgetni. A komolyan vett, komolyan folytatott beszélgetés minden esetben önmaga lehetetlenségének belátásához jut el. „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” 

Wittgenstein könyvének, a Logikai-filozófiai értekezésnek egy példánya itt hever a Mészöly-tanya asztalán, egy írógép mellett. Mintha itt dolgozott volna Mészöly, holott nem itt dolgozott, hanem egy másik, ma már nem létező présházban, amelynek nagyjából a helyén épült meg ez az új tanya. Az eredeti romjait jó néhány évvel ezelőtt még láttam. Ez a hely imitáció, legfeljebb az agyagos földben rejtőzhet még néhány régi tégladarab a mészölyi időből. Ami jól is van így. 

Éjjel kettő körül kopogásra ébredtem. Először nem tudtam, mi lehet az. A mozgásérzékelő lámpa felgyulladt, a kövezett terasz közepén egy őzbak állt. Az emeleti teraszon aludtam, az őzbak épp alattam állt meg. Sosem láttam még felülnézetből őzet, erre gondoltam, és fél­álomban úgy tűnt, mintha lenne valamilyen jelentősége ennek a gondolatnak. Kihurcoltam az ágyat a teraszra, késő éjszakáig olvastam a mobiltelefon fénye mellett. Az atléta halálát olvastam, volt belőle egy példány a tanyán berendezett kiállításon. Őze Bálint, a regény főhőse a Vlegyásza közelében lévő Égett-kő völgyében halt meg. Nem is olyan régen, Kolozsvár felé menet láttam az autóból a Vlegyászát. Egy hosszan elnyúló, sötétszürke felhő ült a gerincén. Ahogy elnéztem a hegyet, eszembe jutott Őze Bálint, Őze Bálintról Mészöly, Mészölyről a Porkoláb-völgy. A regény jórészt itt született, a hajdani tanyán. Hűvös, távoli, visszafojtottan izzó mondatok. Hűvösen parázsló nyelv. 

Az őzbak sokáig állt a teraszon, pontosan alattam. Egy vadállat látványában mindig van valami titokzatos többlet, csak mi már nem tudjuk, mit is jelent ez a látvány. Színtiszta érzés, tudás nélkül, egyszerre idegen és a kezdetektől ismerős. Az őzbak olyan volt, mint egy megelevenedett Mészöly-mondat. Mészöly mesél az egyik róla készült portréfilmben a szarvasokról, ahogy őszi kora reggeleken benéztek a tanya ablakán. Úgy beszél róluk, mintha emberekről beszélne. Nem nagyon tett különbséget a létezők között. Az emberi minőséget nem tartotta többre a szarvasénál. Egy orgonabokor és Albert Camus mély rokonsága. Van ebben a portréfilmben egy pillanat, amikor elnézi a völgyet, sokáig nem szólal meg, aztán a szótlanságot egy mély sóhajjal emeli meg. Belesóhajt a tágasságba, és ebben a pillanatban ő maga válik tágassággá. Jelenléte személytelen tágasságát sóhajtja bele a tájba.

Nyitókép: Pixabay