„Nagy a baj: a mai tizenévesek az iskola után lefekvésig mást sem csinálnak, mint mobiloznak vagy a tévé, tablet, laptop előtt ülnek” – Nagy Péter a Mandinernek

Nagy a baj? 
Kezd az lenni. Legalábbis már jó ideje elértük azt a pontot, amikor változtatni kell, és ez a felnőtt- társadalom felelőssége. Annál inkább is, mert a képernyő- és online függőség kialakulása teljes mértékben megelőzhető. Vagyis a képlet egyszerű: jelentős szerepünk van abban, hogy idáig jutottak a gyerekek, és nekünk is kell valahogy helyrebillentenünk, egészségesebb mederbe terelnünk a folyamatot. 

Mit jelent az „idáig”? 
Az utóbbi években készült felmérések alapján a serdülőkorúak világszerte napi hét-nyolc órát töltenek képernyő előtt. És nem a házi feladatuk miatt, hanem tisztán szórakozási, kikapcsolódási céllal. Ami nagyjából azt jelenti, hogy miután a tizenévesek hazaérnek az iskolából, az esti lefekvésig mást sem csinálnak, mint mobiloznak vagy a tévé, tablet, laptop előtt ülnek. 

Nálunk is? 
Magyarországon kicsit alacsonyabbak a számok, de nem hiszem, hogy a napi öt-hat órával maradéktalanul elégedettek lehetnénk. 

Ezért gondolták úgy itt, a Bethesda Gyermekkórházban, hogy ideje a tettek mezejére lépni? 
És a saját szubjektív tapasztalataink okán. A kollégáimmal egymástól függetlenül azt vettük észre, hogy a szakrendeléseinken megjelenő gyerekek esetében egy adott probléma – alvászavar, elhízás, figyelemzavar és -hiány, fokozott ingerültség, szorongás stb. – gyakran nem igazolható hormonális vagy szervi elváltozásokkal. Nekiláttunk közösen felfejteni a miérteket, és kiderült, hogy sok esetben a fokozott vagy szülők által egyáltalán nem kontrollált képernyőhasználat áll a háttérben. A talán legszemléletesebb példa erre a fiatalkori elhízás, amiért az endokrinológus kollégák szerint legfeljebb tíz százalékban felelnek a hormonok, kilencven százalékban a helytelen életmód következménye. Könnyen belátható: aki folyton a képernyő előtt ül, az nem mozog, mellé gyakran egészségtelenül is táplálkozik, és pillanatok alatt felszaladnak a pluszkilók – és ez igaz a felnőttekre is. 

Ön pszichiáterként hogyan, miben tapasztalta meg ugyanezt? 
A figyelemzavarnak vannak konkrét, egzakt módon körülírható szakmai kritériumai, és feltűnt, hogy sokszor nem találjuk meg a diagnózis felállításához szükséges kritériumokat. Az izolált figyelmetlenség ettől függetlenül létező jelenség, és amikor a hátteret vizsgálni kezdtük, fő okként ugyancsak a fokozott képernyőhasználatig jutottunk. Sokunk együttes megfigyelései vezettek végül oda, hogy – a koronavírus-járvány óta különösen gazdag nemzetközi szakirodalomra is alapozva – úgy éreztük, orvosként, pláne gyerekorvosként nem mehetünk el szó nélkül e mellett a jelenség mellett. Szerencsénk volt, mert az Aktív Magyarország program támogatóként rögtön mellénk állt, így a Bethesdában létrehoztuk a gyerekek képernyő előtt töltött idejének csökkentését célzó pilotprojektet, ez bővült idén negyven szervezet bevonásával széles körű összefogássá. 

Mi volt a mintaprogramnak a lényege? 
Az ötalkalmas, ingyenes találkozássorozatot családoknak hirdettük meg, kifejezett kérésünk volt, hogy a szülők ne csak a gyerekeket hozzák el az alkalmakra, hanem maguk is aktívan vegyenek részt rajtuk. Szakemberek segítségével előbb felmértük az otthoni szokásokat, ki mennyi időt tölt telefon, tablet, számítógép és tévé előtt, majd együtt kitűztük azokat a célokat, amelyek az összes családtagnak vállalhatók voltak a képernyőidő csökkentéséhez. Nem elvont, hanem abszolút gyakorlati jellegű, megvalósítható vállalásokat fogalmaztunk meg, például hogy a közeljövőben mindenki húsz százalékkal kevesebbet áldoz majd a szabadidejéből a kütyüzésre, az így nyert időt meg mondjuk sétával, közös tevékenységekkel tölti. Mindez talán sajátos megközelítésnek látszik, de nekünk az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt, hogy gyökeres változás csak akkor érhető el, ha a szabályok nem csupán a gyerekekre vonatkoznak, példaadóként a szülők is megértik és betartják. Első körben száz családot értünk el, jó hatásfokkal, de éreztük, hogy ez csepp a tengerben. Ezért léptünk ki idén a Bethesda falai közül, és kerestük meg azokat a pedagógusokat, iskolákat, szülői szervezetek vezetőit, a képernyőhasználat hatásaival foglalkozó kutatókat, politikusokat, akiknek fontos a fiatalok, tágabban az egész magyar lakosság aktívabb életvitelének előmozdítása. 

A több hónapon át tartó szakmai egyeztetés eredményeként pedig létrejött egy szintén gyakorlatias, tízpontos ajánlás. Mi a fő sarokpontja? 
A legfontosabb pont szerintem a hároméves kor alattiak képernyőhasználatára vonatkozik. 

Ez esetben mi az álláspontjuk? 
A zéró tolerancia. Több okból is. Az egyik a prevenció, azaz minél később kerül a gyerek rendszeresen képernyő elé, annál kevésbé lesz függő serdülő-, illetve felnőttkorában. Ezért mi határozottan azt mondjuk, hároméves kor alatt egyáltalán nem kell a gyereknek okoseszköz, beleértve a „hiszti ellen” utazás vagy evés közben a kezébe nyomott mobiltelefont is. Az ebben az életkorban végzett vizsgálatok ugyanis egybehangzóan azt mutatják, a fejlődéshez, a kontroll- és szabályozó funkciók kialakulásához kizárólag emberi interakciókra van szükség, egyszerűbben: azt, hogy később tudjunk az embertársaink között élni, a körülöttünk lévő emberektől, elsősorban a szüleinktől tanuljuk meg. Nem direkt módon, hogy például a szülő elmagyarázza, mi a helyes viselkedés, hanem a hétköznapok, illetve a közös játék, olvasás, beszélgetések, programok során. Bármilyen kicsi kommunikációs helyzetből tanul a gyerek, de ha csak a képernyő van, egyoldalúan, visszacsatolás nélkül, akkor ez a tanulás nem fog megtörténni. 

Pedig a rajzfilm időnként jó nyugtató, az anyai-apai idegrendszert is képes varázsütésre kisimítani. 
Az lehet, csak kár, hogy mindezt ideiglenes megoldásként teszi. Hiába látja a szülő, hogy a kisfia, kislánya átmenetileg megnyugszik, talán még a vacsorát is megeszi, miközben pörögnek előtte a színes képkockák, ennek már egy-két éven belül kemény böjtje lesz a kiindulási helyzetnél sokkal idegtépőbb hisztik és feszültségek formájában. Ugyanis időben el kell sajátítanunk rossz érzé­seink szabályozását is, aminek szintúgy a valódi emberi kapcsolatok, reakciók a közvetítői. Nyilván ezzel nem azt akarom mondani, hogy összedől a ház, ha a gyerek egyszer-egyszer megnéz egy rövid rajzfilmet. Mindössze a mértékre hívnám fel a figyelmet, és arra, hogy lehetőség szerint ne a gépeket használjuk mindennapi feszültséglevezetőként. És szeretnék eloszlatni még egy divatos tévhitet: 

A fejlődés, újra hangsúlyozom, a szülővel vagy gondviselővel való kapcsolaton keresztül valósul meg. 

A nagyobb gyerekek esetében mi a javasolt idő? 
Ott sem kellene még a képernyő, de mivel nem az életszerűtlen, ezért betarthatatlan javaslatok meghozatala volt a célunk, az óvodásoknak maximum napi fél óra képernyős szórakozási időt gondolnánk kívánatosnak; hogy ezt miképpen osztja el a szülő egy héten, az már az ő belátásától függ. Kisiskoláskorban legfeljebb hatvan percet tanácsolnánk, és bár ekkorra már beléphetnek az eszközigényes iskolai feladatok is, a gyereknek még akkor sincs szüksége saját mobiltelefonra, számítógépre, pláne nem korlátlan, a saját, nem létező belátása szerint használt internetre. Felsős, illetve középiskolás kortól pedig maximum másfél óra kikapcsolódási célú kütyühasználat lenne még egészséges. 

Ez mind szép, de ha apa-anya is állandóan a telefonját nyomkodja, hogyan várható el a gyerektől, hogy ne tegye ugyanezt? 
A kikapcsolódási célú másfél órányi képernyőhasználat javaslata a szülőkre is vonatkozik. Akiknek valahol érthető az egészhez való bizonytalan hozzáállása – a teljes tiltástól a túlzott engedékenységig. Mivel a mostani szülőgeneráció még nem okostelefonnal a kezében jött világra, nyilván fogalma sincs, mivel árt és mivel használ. Ezért 

Aki még az út elején jár, annak mit tanácsolna, hogy kezdjen hozzá? 
Nem kell rögtön óriási vállalásokat tenni, mert akkor hamar kipukkan a lufi. A kis lépések is rengeteget számíthatnak. Például a családtagok egyezséget köthetnek, hogy mostantól a vacsora alatt senkinél nem lesz telefon; ez ellen az alapszabály ellen egyébként majdnem mindig az apa és az anya tiltakozik elsőként. Pedig 

hiszen kutatásokból azt is jól tudjuk, az asztalra kirakott készülék is képes elterelni a figyelmet – szinte kényszert érzünk, hogy folyton odapillantsunk. A két ember között potenciálisan létrejövő, valódi figyelmen alapuló kapcsolatnak szintén gátja, amit egy érdekes kísérlettel bizonyítottak. Ismeretlen embereket állítottak párba, akiknek arról kellett beszélgetniük, hogy mi volt az előző év saját magukkal kapcsolatos legfontosabb történése. A különbség mindössze annyi volt, hogy a párok egyik fele mellé egy noteszt, a másik mellé meg egy ugyanolyan méretű mobilt raktak az asztalra. Utóbbiak szinte kivétel nélkül gyengébbnek értékelték a beszélgetés minőségét, mondván, a partnerüktől kevés bizalmat és figyelmet kaptak. A szituáció könnyen leképezhető a mindennapokra. Mert mi történik, amikor a gyerek hazajön az iskolából, és úgy kérdezzük meg tőle, kutyafuttában – ha egyáltalán megkérdezzük, mert az sem mindenhol természetes –, mi volt az iskolában, hogy közben fél szemmel a telefonunkat bámuljuk? Tudat alatt azt fogja gondolni, minek válaszoljon rendesen, ha az úgysem érdekel igazán senkit. És akkor csodálkozunk, hogy előbb a szobája ajtaját zárja be előttünk, aztán szép lassan magát is. Mi meg nem értjük, mi történt azzal a cuki kis ovissal, miért távolodott el ennyire tőlünk. Miközben néhány ilyen egyszerű „trükkel”, mint a telefonok látótérből való elrakása vagy a kütyümentes közös étkezés, hosszú távon is sokat javíthatnánk a helyzeten. 

Milyen trükkökkel élhetünk még? Kérdezem ezt abból a szempontból is, hogy a megnyert szabadidő tartalmas eltöltésének anyagi vonzatai is lehetnek. Egy kevésbé tehetősebb család nem biztos, hogy „az addig sem a telefonját nyomkodja” címszóval be tudja íratni a gyerekeit különórára, edzésre. 
Valóban, arról is készültek felmérések, hogy a rosszabb gazdasági helyzetben lévő családokban magasabb a gyerekek képernyőhasználati ideje, hiszen ha más nem is, de okostelefonja ma már szinte mindenkinek van. Ezért kell alapvetően a prevencióban gondolkodni. Hiszen ha a gyerek már a babakocsiban a kezébe kapja a mobilt, kamaszként nehéz lesz a használatában szabályozni, holott – bár ő nyilván nem így gondolja – akkor is szüksége van a korlátokra. A határok megszabása nem tartozik a kellemes szülői feladatok közé, de minden életkorban muszáj élnünk vele; 

Hogy ennek igenis meglesz az eredménye, a saját példámból is tudom. Nemrég a 15-16 év körüli gyerekeinkkel voltunk a Balatonon egy hétig, és megbeszéltük, hogy a strandra reggel tíztől este hatig senki nem hoz magával telefont. Az első nap kicsit nehéz volt, nem igazán találták a helyüket, de aztán rákaptak a dolog ízére, rájöttek, milyen érdekes dolog kártyázni, beszélgetni, együtt mozogni, sőt akár még olvasni is. A sportra visszatérve, persze, az is lehet alternatíva, de nem csupán a versenysportra kell gondolni, amit nem mindenki engedhet meg magának, és nem is mindenkinek való. Lehet játszóterezni, sétálni, autó helyett tömegközlekedni, vacsora után járni egyet a háztömb körül, társasjátékot játszani. Bármit, amihez nem kell képernyő. És ez nem csak a képernyőfüggőség ellen hasznos. 

A tavaly szeptemberben életbe lépett iskolai okoseszköztiltás ezek szerint mégsem volt ördögtől való lépés. 
Egyáltalán nem. Mindenképpen jobb, hogy a gyerekek a szünetben beszélgetnek, arról nem is beszélve, hogy legalább a tanítási időben nincs rá lehetőség, hogy képeket, felvételeket készítsenek egymásról, ami sokszor a bullying előszobája. De kicsit olyan, mint a mindennapos testnevelésóra, hasznos és fontos, ám önmagában kevés. A szülők semmiképpen nem gondolhatják azt, hogy téma lezárva, nekik ez ügyben nem maradt már feladatuk.

Nyitókép: Földházi Árpád