Egy kicsit már elegem van a ti megéléseitekből

Igen:

Aki szerint a Fekete pont a magyar filmművészet csúcsa, bátor, szókimondó, mély (tetszőleges jelzők aláhúzandóak), az talál elég dicsérő éneket, hogy véleményét alátámassza – hiszen látható, hogy elég sokakra hatott a felmelegített finomfőzelék, amely egyenletesen szétkenve a tányéron elfedte a szubtilis üzeneteket.

Amikor kijöttem a filmről, még csak motoszkált bennem az érzés, hogy valami ezzel az egésszel nagyon nincs rendben; majd fokozatosan bomlott ki, hogy pontosan mi is a gondom vele.

Mert hát élvezetes a film: az embernek megannyi érzékeny pontjára rátapint saját diákkorából ez a kortalanított, kimerevített kilencvenes évek. Nem is a mundér becsületét akarnám védeni azzal, hogy szerintem külön keresni kellett ennyire lepattant iskolát az országban, hogy már réges-régen nem ilyen parancsuralmi az oktatási rendszerünk, hogy ennél egészen biztosan emberségesebbek a tanárok, s hogy az a nyomasztó miliő, amelyet a film megénekel, már szerencsére kikopóban van, miért kell mégis a jelenbe tolni néhány olyan aprósággal, mint az okostelefonok.

Csak hát ez nem alternatív jelen, vagyis nem az akar lenni, és innentől bicsaklik sokszor a történet, éppen emiatt.

Persze azért megjegyzendő, a karikatúra jól működik: groteszk módon humoros jelenetek sorával rajzolja meg azt a képet, amely mindannyiunk számára ismerős – de ismét csak a múltból, s ismét csak diákszemüvegen át.

A film középpontjában egyébként a Németországból hazaköltöző Palkó áll, aki naivan csodálkozik rá a mi beszűkült és szomorú világunk részleteire. Hogy nem lehet beszélni órán, hogy az iskolai ünnepségen nem ülünk le csak azért, mert unatkozunk, hogy úgy általában egy idő után nem feltétlenül kell hogy traumatizáljon minket a tény, hogy

és egy sor olyan dolog, ami nem csak akkor természetes, ha az ember egy Szimler Bálint által képzelt, retrográd, fasisztoid-maszkulin világban szocializálódott, hanem akkor is, ha bármilyen emberi közösséget látott már közelről, ami nem egy diplomata Waldorf-óvoda.

S hát ezzel kezdődnek a gondok, pontosabban onnan, hogy ez az egyetlen érvényes nézőpont, amely a filmen végigvonul: az idegenből hazaszakadt srácé, Palkóé; illetve az őt megértő, lelkes, kezdő tanárnőé, Juci nénié, akit ugyanaz a rendszer akar gleichstaltolni, mint Palkót, csak hát más figurákkal és más szinten;

Egyébként Reisz Gábor filmjeinél is jócskán érezni, melyik irányba lejt a pálya; a nagy összebékítések éppen azért nem sikeresek, mert a vélelmezett két oldalt nem egyforma hitelességgel vagy átélhetőséggel jeleníti meg: de Reisz mégis megpróbálta, és tovább jutott ezen az úton, mint bárki más talán az elmúlt húsz évben, nem véletlenül vádolták meg balról azzal, hogy például a fideszes apuka figuráját túl szimpatikusra vette.

Szimler filmje éppen az ellenkezője ennek: dokumentarista jellege ellenére nemcsak a beszűkült nézőpontokkal megspórolt intellektuális munka hiánya bántó, hanem az egyes karakterek ábrázolásának karikatúrába hajló jellege is közelebb áll a Mikroszkóp Színpad harsány, önleleplező kabaréfiguráihoz, didaktikus szemaforjelzésekkel a politikailag érzékeny nézőközönség felé, mint bármilyen finomabb karakter- és helyzetábrázoláshoz. Így a Szózat alatt összeeső, kényszerből ott álldogáló gyerekekkel indított jelenet, az, hogy a rendszert emberségesebbé tenni akaró Kornél tanár urat azért rúgják ki, mert „valami civil szervezetbe’ volt”, ellenben természetesen a bántalmazó testneveléstanárnak ugyancsak sejthető a pártszimpátiája;

Egyetlenegy esetben látunk egyenrangú nézőpontokat összecsapni, amikor az osztálykirándulás költségeinek kérdése merül fel, és a rászoruló anyuka büszkesége ütközik a tipizált rámenős vállalkozó apuka nyers ítéletével, s a helyzetet az egyébként jószándékú szülői közösség bőkezűsége sem tudja feloldani – talán itt látható némi többirányú empátia ebben az egészben, ami túlmutat a rendező gyermekkori sérelmén, hogy a nyugati oktatási intézményekkel ellentétben a magyarban nem körülötte forgott a világ.

Mindettől még lehetne önmagában értékelni a filmet mint egy gúnyos tablót a rendező saját élményeiből, amelyek bizony rezonálnak a mieinkre is, ahogy húsz évvel később látjuk magunkat, kegyesen bevonódva a saját magunkon nevetésbe – csak van itt még egy bökkenő.

„1989-ben, amikor a rendszerváltás után kinyílt a világ, apám lett a Hungarotex textilvállalat New York-i kirendeltségének vezetője, és családostul kiköltöztünk Amerikába” – mondta el Szimler a 444-nek.

Annak a körnek, amely már a rendszerváltás előtt megcsinálta magát. Impexes, külkeres, menedzserszocialista figuráknak, olyanoknak, akik bizony az elsődleges haszonélvezői voltak annak az egész rendszernek, ami 1989 előtt itt uralkodott. Akik nem a tehetségük miatt foglalhatták el a kiépülő privatizőrkapitalizmus szép új pozícióit, hanem mert addig csak ők utazhattak, csak ők szedhettek magukra ebben a világban is releváns tudást, beleértve a közgazdaságtant és a nyelveket, s csak ők építhettek kapcsolatokat.

hogy aztán az innen hazakerült fiacskájuk gúnytablót készíthessen arról az országról, amely éppenséggel apuka köreinek köszönhetően volt olyan a kilencvenes években, amilyen.

Meg ennek a kivételezett helyzetnek a hosszú távú következménye, amivel pénzzel, paripával, fegyverrel, máshonnan transzponált tehetséggel nem lehet felvenni a versenyt: például a kapcsolatok és a Nyugatra jól eladható filmnyelv ismerete.

s maradnak is azok még jó sokáig.