Láttalak a fügefa alatt

Nyitókép: Shutterstock

Vannak olyan, látszólag hétköznapinak tűnő pillanatokból kiinduló mélységek vagy tágasságok, amelyek egyszerűen szétfeszítik a jelen valóság kereteit. Talán ahhoz hasonlítható, mint amikor a kezdet kezdetén a semmiből egyszer csak valami, sőt mindenség lett; vagy ahhoz, amikor a tenyerünkben tartott apró makkban ott szunnyad egy hatalmas fa robusztus törzsével, minden majdani ágával-bogával, levelével, virágával.

Ezek a mélységek és tágasságok egészen apró dolgokból születnek: egy kósza gondolatból, egy leírt vagy kimondott szóból, mondatból, egy érintésből, egy észlelt hangból, csendből, rezzenéstelenségből. Mintha az élet a meg­szokott medrében folyna, ám ezek a pillanatnyi észlelések egy teljesen új valóságot szakítanának ki maguknak az általunk ismert térből és időből.

Azt hiszem, valami nagyon fontos dolog történik ezekben a megszentelt pillanatokban. Egy villanásra megláthatunk valamit egy másik valóságból, talán az igaziból, az isteniből. Ezeken az emberi észlelés és isteni kegyelem ütötte réseken – mint egy kulcslyukon át – bepillanthatunk addig ismeretlen terekbe. Hogy ezekben a terekben pontosan mi történik vagy mi rejtezik, az titok. Szó szerint: maga a titok.

Ez a valóságunkon túli valóság el van rejtve a megismerőképességünk elől, azaz számunkra – vagy éppen természete szerint – megismerhetetlen. De az is lehet, hogy még nem találtuk meg a hozzá vezető utat. A kérdés, hogy megtalálhatjuk-e egyáltalán. Van-e ráhatásunk ezekre a bepillantásokra, vagy egyedül Isten időzítésétől függ, mikor, hol és miből nemesít az ember számára megszentelt időt, teret és pillanatot. Állandó fegyelmezett jelenlét és készenlét a befogadásra – talán csak ennyi a mi részünk, a többi adatik nekünk. Ha eszközként rendelkezésére bocsátjuk magunkat, rajtunk keresztül megnyílhatnak ezek a terek.

János evangéliumának elején található egy gyönyörű történet: Jézus és Natánael találkozása és párbeszéde, amely jócskán túlmutat a szavak egyszerű jelentésén, és megnyit egy rést ebbe a külső tágasságba.

Jézus tanítványokat hív magához, és Fülöp az egyik első, aki követi őt. Fülöp később találkozik Natánaellel, és azt mondja neki: „Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták írnak, a názáreti Jézust, Józsefnek a fiát.” Natánael először nem hisz Fülöpnek, de az azt kéri tőle: „Gyere és győződjél meg róla!” Amikor Natánael találkozik Jézussal, Jézus azonnal felismeri őt, és azt mondja: „Lám, egy igazi izraelita, akiben nincs semmi álnokság.” Natánael csodálkozva megkérdezi, honnan ismeri őt, mire Jézus azt feleli: „Mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak, a fügefa alatt voltál.” Natánael reakciójából egyértelműen kiderül, hogy valami nagyon fontos dolog történik vele ebben a pillanatban. Valami, ami hirtelen áttörést eredményez a hitében, mert azt feleli: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya!” A példázat csupán ennyi, de a Jézus szavait követő néma pillanat egy kapu, amelyen keresztül megnyílik ez a bizonyos valóságon túli valóság, és Natánael betekintést nyer. Abban a pillanatnyi áttörésben valami sokkal több történt tehát, mint puszta csönd.

Hogy mi történt pontosan a fügefa alatt, az egyedül Natánael és az Úr titka. Isten ismeri az emberek legbelső gondolatait és érzéseit, nincs olyan hely vagy idő, ahol ne lenne jelen. Jézus azzal, hogy egy olyan dolgot mondott Natánaelnek, amit senki más nem tudhatott, ő pedig kész volt befogadni azt, ami a felismerésben várt rá, egy pillanat alatt lerombolta az ismert létezés kereteit. És ott, abban a kiszakított tágasságban egyértelművé vált számára, hogy Jézus valóban ismeri őt. Éppen ahogy a kezdetek kezdetén: a semmiből egyszerre valami, sőt mindenség lett.