Nyitókép: Shutterstock
Vannak olyan, látszólag hétköznapinak tűnő pillanatokból kiinduló mélységek vagy tágasságok, amelyek egyszerűen szétfeszítik a jelen valóság kereteit. Talán ahhoz hasonlítható, mint amikor a kezdet kezdetén a semmiből egyszer csak valami, sőt mindenség lett; vagy ahhoz, amikor a tenyerünkben tartott apró makkban ott szunnyad egy hatalmas fa robusztus törzsével, minden majdani ágával-bogával, levelével, virágával.
Ezek a mélységek és tágasságok egészen apró dolgokból születnek: egy kósza gondolatból, egy leírt vagy kimondott szóból, mondatból, egy érintésből, egy észlelt hangból, csendből, rezzenéstelenségből. Mintha az élet a megszokott medrében folyna, ám ezek a pillanatnyi észlelések egy teljesen új valóságot szakítanának ki maguknak az általunk ismert térből és időből.
Azt hiszem, valami nagyon fontos dolog történik ezekben a megszentelt pillanatokban. Egy villanásra megláthatunk valamit egy másik valóságból, talán az igaziból, az isteniből. Ezeken az emberi észlelés és isteni kegyelem ütötte réseken – mint egy kulcslyukon át – bepillanthatunk addig ismeretlen terekbe. Hogy ezekben a terekben pontosan mi történik vagy mi rejtezik, az titok. Szó szerint: maga a titok.
Ez a valóságunkon túli valóság el van rejtve a megismerőképességünk elől, azaz számunkra – vagy éppen természete szerint – megismerhetetlen. De az is lehet, hogy még nem találtuk meg a hozzá vezető utat. A kérdés, hogy megtalálhatjuk-e egyáltalán. Van-e ráhatásunk ezekre a bepillantásokra, vagy egyedül Isten időzítésétől függ, mikor, hol és miből nemesít az ember számára megszentelt időt, teret és pillanatot. Állandó fegyelmezett jelenlét és készenlét a befogadásra – talán csak ennyi a mi részünk, a többi adatik nekünk. Ha eszközként rendelkezésére bocsátjuk magunkat, rajtunk keresztül megnyílhatnak ezek a terek.
János evangéliumának elején található egy gyönyörű történet: Jézus és Natánael találkozása és párbeszéde, amely jócskán túlmutat a szavak egyszerű jelentésén, és megnyit egy rést ebbe a külső tágasságba.