Burleszk pankrációból a teljes depresszióba – ilyen lett Godzilla Minus One

Nyitókép: TOHO CO., LTD.

Hazugság lenne bármikor is azt állítani, hogy Godzilla arra született, hogy gumijelmezbe bújt emberek püföljék egymást a városi makettek között. Hiszen Honda Isiró 1954-es Gojirája, avagy az első japán film az óriáshüllővel, amely a kaidzsú műfajt igazán naggyá tette, kőkemény dráma, mely a háborút és az atombomba ejtette sebeket dolgozza fel egyedi, a szigetországra jellemző módon. Hogy ezt aztán merre vitte el a japán filmgyártás – szerethető pankrációzást a szar filmek farvizén evező bűnös élvezet formájában –, vagy éppen Roland Emmerich – na, az már nem a farvíz volt 1998-ban, hanem a kulatenger közepe –, azt inkább hagyjuk. 

De tény, hogy a 2010-es évekig a franchise-t nehéz lett volna komolyan venni. Az amerikai vonalat az egy fokkal komolyabban vett Legendary-széria képviselte, a 2016-os Shin Godzilla a japánoknál fogalmazta újra a gyilkos hüllő toposzát. 

Most azonban visszatérhetünk a kezdetekhez, méghozzá szó szerint, elvégre a Minus One a negyvenes években játszódik, ráadásul tényleg olyan, mintha minden korábbi filmet elfelejtve a gyökerekig ásnánk. Hogy ott aztán önszántunkból másszunk a koporsóba, és emeljük rá a fedelet.

Japán nihil a háború után

A film főszereplője Shikishima, aki kamikazepilótaként teljesít szolgálatot, de mivel inába száll a bátorsága, egy kis szigeten köt ki, ahol a helyi legendák egy óriási hüllőről regélnek. Godzilla hamar megjelenik, végez szinte mindenkivel az apró támaszponton, 

Hamarosan azonban összeakad egy fiatal nővel, aki magához vett egy árva gyermeket, így a férfi azt gondolja, hogy most helyrehozhatja a hibákat, avagy ha felel értük, azzal jóvá teszi korábbi bűneit. Shikishima például a tengeren vadászik a megmaradt aknákra, ám a múlt nem hagyja, sőt, nemcsak jól felpofozza az ismét előkerülő hüllővel, de mikor Godzilla Tokióba téved, olyan eseményekre kerül sor, amik az egyébként is önvádló férfit teljes apátiába sodorják. Szeretteiért és bűneiért így öngyilkos küldetésbe kezd, hiszen a Szovjetunió és Amerika nem segít nemzetének, a haderő pedig romokban, ezért egy speciális alakulat veszi fel a harcot a hüllővel, melynek tombolása már annyi életet követelt.

De vajon tényleg ez a harc lesz a végső?

Egy mindenkiért, mindenki egyért

Itt az egy pedig maga a haza és a közösség. Patriótább régen volt már japán film, de

A Godzilla Minus One úgy en bloc mindenben több, mint átlagban a japán film az utóbbi évtizedekben. Hogy mindezt egy kaidzsú mozival sikerül elérni, a nagy öreg Gojirával, az nem is egy kisebb csoda, hanem akkora, mint Ifukube Akira zenei főtémája, ami ezúttal is visszatér, némileg újrahangszerelve, de ugyanazt az örökzöld dallam-tengert és hangulatot hozva, mivel bevonult minden idők legjobb és leghatásosabb filmzenéi közé.

Arról nem is beszélve, hogy a hiedelmek szerint kevesebb, mint 15 millió dollárnyi japán jenből készült Minus One az alacsony költségvetés ellenére kimondottan jól néz ki és jól működik. Láttunk már szebb Godzillát és harci jelenetet, de azt nem is ennyiből forgatták le. Egy történet emberi oldalát pedig nem lehet és nem is szabad dollárban vagy jenben mérni. 

Már csak azért sem, mert van egy jelenet a film közepe tájékán, ami a megszokottnál is megrázóbb, pláne, hogy 

Ezt éppen olyan nehéz lehet feledni, mint ahogy a főhős nem képes szabadulni a múltjától, vagy ahogy Magyarország sem képes feledni Trianont. Talán évszázadok szükségesek a feldolgozásához.

Persze európai szemmel fura a túljátszottnak és néha mesterkéltnek tűnő előadásmód, ezért aki nincs az ázsiai filmekhez szokva, az akár még komikusnak is találhatja az előadásmódot, a túlzott drámázást, majd nekiszegezheti a kérdést a magyar filmek színészi játékát kritizálóknak, hogy akkor most hogy is van ez.

De ezzel együtt is átjönnek az érzelmek, a személyes drámák, amihez a képi világ és a hangulat is asszisztál, végeredményként egy nem túl vidám mozifilmet téve le az asztalra, mire Jamazaki Takasi méltán lehet büszke. 

Mert ezzel beírta magát a legjobb japán rendezők, a filmet pedig a legjobb Godzilla-mozik közé. Sőt, talán nem túlzás azt állítani, hogy alkotása legalább olyan erejű és fontosságú lehet, mint az eredeti, 1954-es klasszikus. 

A Birodalom tehet mindenről

Mármint a Godzilla x Kong: Az új birodalom, ugyanis a Toho és a Legendary Entertainment, illetve a Warner Bros. között sajnos van egy olyan megállapodás, hogy a japán stúdió ugyan nyugodtan készíthet Godzilla-filmeket, de azokat nem mutathatja be abban az évben, amikor az amerikaiak a saját szörnyfilmes univerzumukat építik.

Ez alapból komoly problémát jelenthet, hiszen Hollywood vérszemet kapott a Monsterverse-zel, így érkeznek az újdonságok, és ugye idén ott Az új birodalom, aminek hála Takasi filmjére esélyünk sincs. No, nemcsak nekünk, de többek között Kínának, Indiának, és más ázsiai országoknak sincs.

Avagy aki megteheti, avagy abban a szerencsés helyzetben van, hogy éppen külföldön tartózkodik, a megfelelő országban, az megnézheti, már megnézhette egy vetítésen.

Egyébként pedig várhatunk egy külföldi, hivatalos megjelenésre, hogy UHD vagy sima Blu-ray lemezen megvehessük, ami őszintén, még mindig jobb, mint a semmi. Azt gondolom, hogy megérte várni erre a végeredményre. Eredetileg több Godzilla is szóba került már a Shin Godzilla után, de a gyártó végül mindegyiket lefújta, mert a forgatókönyv minősége nem felelt meg, sőt a Minus One-t is újraírták, miután a Covidnak köszönhetően elhúzódtak a munkálatok. Mindez azonban a javára vált, hisz Godzilla még soha nem nőtt olyan nagyra és erősre, még soha nem ragyogott olyan fényesen, mint most. Ehhez képest Az új birodalom tényleg csak bohóckodás, egy egyszer nézős popcorn marhaság, míg Takasi filmje maga a bűn és a bűnhődés, az embereket lőszernek tekintő háborús gépezet megbánása.