Még mindig Jézus Krisztus a szupersztár – a Madáchban is

Nyitókép: Jardek Szabina/Madách Színház

Eredeti felállás és Ian Gillan a Deep Purple-ből ide vagy oda, bármennyire szeretek olyan dalokat, mint például a Child in Time, miután a Jesus Christ Superstar nagylemezről a Broadway-re került, még mindig nem ért el a csúcsra. Hiszen ahhoz a zenei zsenik, avagy Andrew Lloyd Webber és Tim Rice muzsikáján túl kellett egy hasonlóan tökéletes szereposztás. Erre végül Norman Jewison, Izraelben forgatott, 1973-as mozifilmjével került sor, 

Bár én még nem is léteztem, mikor már itthon is hallgathatóvá vált a Broadway-mű, sőt vallásossága miatt be is tiltotta a rendszer, a Magyarországon 1983 nyarán bemutatott filmalkotásra 5 éves lurkóként már elvittek a nagyszüleim (ha jól emlékszem, a Puskinba), és ugyan a történetből még nem sok mindent értettem meg, a hangulat, a zene és a látvány akkor is annyira elragadott, hogy a Jézus Krisztus Szupersztárt azóta is legnagyobb kedvencemként tartom számon. És ugyan eltelt több mint 50 év a születése óta, azt gondolom, hogy 

éppen ezért üdvözlendő, hogy ha csak ideiglenesen is, de a Madách színház újra és újra műsorra tűzi a frissített szereposztással rendelkező alkotást. Nagycsütörtökön pedig keresve sem találhattunk volna jobb programot, mint megnézni, hogy ma, 2024-ben hogy remekel Jézus, a szupersztár.

Kezdhetnénk-e újból?

Mert a lelki megtisztulásra keresve sem találhatunk mai, modernebb, egyben szebb formát, mint amikor a The Chosen sorozatot nézve hallgatjuk Krisztus Király tanításait, vagy éppen a Jézus Krisztus Szupersztár örökkévaló dallamainak és örökérvényű szavainak engedjük át magunkat. Valljuk be, a Biblia ma már a legtöbbeknek egyre nehezebben olvasható, az egyház pedig nagyon nehezen és lassan próbál lépést tartani a korral (de legalább igyekszik, ezt egyre gyakrabban tapasztalhatjuk, még ha néha sikerül is zsákutcába tévedni) – ám még ez az igyekezet  is értékelendő. Azonban a modern világban ennél többre van szükség, Andrew Lloyd Webber és Time Rice remekműve azonban 

Feleslegesnek érzem kitérni az előadás és maga a zenemű részletezésére. Egykoron az alábbiakat mertem leírni, és ezekhez a gondolatokhoz a mai napig tartom magam.
“Biztos vagyok benne, hogy Macskák ide, Az Operaház fantomja (és Sarah Brightman) oda, de a Jézus Krisztus Szupersztár Andrew Lloyd Webber és Tim Rice színpadi főműve, ami egyszerűen a lehető legtökéletesebb a tökéletlenségével, és Norman Jewison ezt, a huszonévesek magnum opusát tette időtlenné és halhatatlanná. Akár a Mária Magdolna szerepében tündöklő, fülünket bársonnyal simogató Yvonne Ellimanról, akár a Poncius Pilátus bőrébe bújt, acéltorkú Barry Dennenről van szó, mindenki remekel, kiemelten Júdással és Jézussal. Hangjuk (mindenki máséval együtt, hogy ne kelljen végigsorolnom a teljes szereposztást) telitalálat, a csapat ilyen szempontból mindent visz, pedig azért a Vikidál-Varga-Nagy hármas az István, a királynál igen szépen odatette magát.  

Jézusnak meg kell halnia

De visszatérve a Madách színházra és a legújabb szereposztásra, amivel láthattuk ezt a fantasztukus rockoperát. Színpadi látkép terén konzervatív vagyok, így bár ügyesen megoldották a háttereket, azért a ledfalak közel sem hozzák ugyanazt az élményt, mint az igazi, komoly munkával felépített fizikai díszletek. De el lehet fogadni ezt a megoldást is, nem kifejezetten rossz, sőt összkép terén minden a helyén van, így 

a tömegjelenetek pedig minden szempontból jól működnek, ahogy a koreográfiára, a háttértáncosokra sem lehet panasz.

A helyzet az, hogy kifejezetten Gallusz Nikolett hangját és belülről áradó kedvességét favorizáltuk volna, ezért kicsit csalódottak lettünk, mikor Baranyai Annamária színpadra lépett. Elsőre nem is tudtuk Mária szerepébe illeszteni a karakterét, azonban az előadás végére sikerült eljutni odáig, hogy dalainak segítségével az átszellemülés csak még könnyebbé vált, az meg, amit 

Ez persze egy kicsit fájó pont annak tükrében, hogy a Gethsemane jelenti a produkció legnagyobb katarzisát, ahol viszont Cseh Dávid Péter és az áthangszerelt csúcsjelenet pont ott és akkor veszít az erejéből, ahol a hidegrázós pillanatnak kellene érkeznie. Cseh Dávid Péter egyébként végig brillírozik, néha képes majdhogynem ugyanazokat a hangokat kiénekelni, mint amiket Ted Neeley, aki egyébként pedig annyira magasra tette a lécet, hogy nem is várnám el azt, hogy bárki sikerrel utánozza őt.

Ettől függetlenül a csúcson sikerült kicsit visszarángatni a valós világba, és leginkább az áthangszerelt zenére haragszom emiatt, ami kicsit olcsó hatást keltve veszi el az élét a legátszellemültebb jelenetnek, mikor Jézus végleg megérti az isteni célt és áldozata eredményét, amiért végül végérvényesen elfogadja sorsát. Éppen így, miközben Posta Victor is fantasztikus Pilátusként, a korbácsolás utáni őrületnek, ami Barry Dennenen elhatalmasodik, itt nyoma sincs, mikor a tehetetlenségéből fakadó haragtól elszállt aggyal teljesen eltorzul az arca és hangja, majd egyszerre csak végleg kitisztul, mikor ő is ráeszmél Jézus szerepére. Posta Victor kicsit túl tiszta, túlságosan biztonsági játékot játszik a legfontosabb pillanatban. Helyette és Jézus helyett is maximumot hozta azonban a frissen a műbe érkező Kerényi Miklós Máté, Heródes szerepében, ami az előadás csúcspillanatai közé tartozik, és már miatta is ajánlom a Madách változatát, mert 

De bőven lehetne még méltatni a Kajafás bőrébe bújó Gábor Gézát, akinek szintén nem akármilyen előadásmódot és hangot kellett reprodukálnia – és ez sikerült is neki. Vagy ott van Sánta László Simonja, aki bár kimondottan a filmes alapot hozza, de azt ügyesen teszi. És igen, sajnos nem véletlenül húztam és várattam ennyit az áruló Júdást, mert értem én, hogy Carl Anderson nagyon-nagyon magasra tette a lécet, de Szemenyei János számomra olyan ripacskodó, sokszor erőltetett torokhangú, a végletekig túljátszott előadást nyújtott, ami újra és újra kizökkentett a mű sodrásából. Sajnálom egyébként, mert tehetségesnek tartom, és sokszor kihallani, hogy alapvetően a hangja is jó, de a legtöbbször az volt az érzésem, hogy csak véletlenül került ebbe a forgatagba. Egyszerűen a karaktere és orgánuma nem illik Júdás szerepébe. Viszont ahogy néztem a Júdást alakító többi színészt, talán Száraz Tamás az egyetlen, aki hitelesen meg tud küzdeni a feladattal, így összességében 

amit talán nem is lehet ugyanúgy, ugyanabban a minőségben hozni. De az estnek nálam kifejezetten ez volt a gyenge pontja, amit nagyon sajnáltam.

Minden nagyon jól van

Hiába panaszkodtam azonban erre-arra, azt mindenképpen el kell ismernem, hogy Andrew Lloyd Webber és Tim Rice műve tényleg annyira fantasztikus (legalábbis az én szememben), Norman Jewison pedig olyan szintre tökéletesítette ezt a filmváltozattal, hogy nagyon nehéz bárkinek is akár csak hasonlót alkotnia, ezt átdolgoznia. Igen, némiképpen az elfogultság is szól belőlem. Ehhez képest azonban a Madách Színházban látott és hallott előadásba hiába tudok itt-ott belekötni, hogy személy szerint mi nem tetszett, 

A látvány és a koreográfia összességében nagyon profi, és bizony a szereposztás is fergeteges, ráadásul a legnagyobb meglepetést pont azok hozták, akiknél a legkevésbé számítottam rá.

Nekem, akinek a Jézus Krisztus Szupersztár a csúcs, ha zenés műről beszélünk, és amivel csak az István, a király tud vetekedni, egész egyszerűen – és nem szégyellem leírni –, 

Persze, Norman Jewison tankokat és katonákat felvonultató szuperprodukciójához képest még így is földhözragadt, ám színpadi darabként nemcsak hozta azt a minőséget, amit reméltem, de itt-ott még túl is szárnyalta. Húsvétra ez egy ajándék volt, amit innen is köszönök a teljes stábnak, minden egyes színésznek és kellékesnek, sminkesnek, és persze a rendezőnek vagy éppen a karmesternek. Aki teheti, menjen el rá akár most (már nem sok jegy maradt, a produkció lényegében teltházzal megy minden egyes nap), akár egy későbbi alkalommal. Élmény a javából!