Régi nagy telek, hatalmas havak, jégzajlások, sarkvidéki széllökések – lássuk a 20-21. század legendás teleit!
A közelmúltban hazánkban leesett hó – szinte kivétel nélkül – lázba hozta a kicsiket és nagyokat egyaránt. Végre, hosszú évek után előkerültek a meleg kezes-lábas overálok, a szánkók, a bobok és az úgynevezett „popsitepsik” a csúszkáláshoz, valamint a bundás kesztyűk a hóember építéshez vagy a hócsatákhoz. A közösségi oldalakat egy pillanat alatt ellepték a hófehér takaróval borított tájakról készült fotók, s a nagy pelyhekben hulló hóról készült videó felvételek.
Az emberek – kizökkenve a ködös-esős-nyálkás, őszies valóságból – picit talán derűsebbek lettek, a diákoknak az udvaron tartották meg a tornaórákat, és a Kékes-tetőn vagy a Dobogókőn túl, a városi zöld területek is, mint a Normafa vagy a Városliget, dugig megteltek.
Azok a régi, nagy havak; azok voltak ám az igazi telek!” – ki ne hallotta volna már ezt az idősebbektől.
Hogy ennek a nosztalgiázásnak mennyi a valóságtartalma, azt sokan sok helyen fejtegették már, számtalan konkrét adat és feljegyzés áll rendelkezésre, amelyekből kirajzolódik: igaz is, meg nem is.
„Hej, a mi időnkben bezzeg másképp volt, akkor voltak igazi telek, fagyok és havak, ma már ilyen nincsen!” – bármilyen meglepő, ez a mondat az 1941-ben megjelent Időjárás című folyóirat egyik cikkéből származik, Bacsó Nándor tollából – bár természetesen manapság is megállná a helyét. A szerző megjegyzi: minden évszázadban előfordultak zord telek, s a jövőben is lehet erre számítani. Az akkori elemzések utaltak a korábbi igen hideg telekre is – például a legendásnak számító 1929 februári kemény fagyokra is.
Egy biztos: szinte mindenki emlékszik gyerekkorából több olyan télre is, amikor combig érő hóban sétált reggel iskolába, délutánonként a befagyott folyókon vagy tavakon csúszkált, esetleg olyan hetekre is, amikor csupán a gyalogosoknak ásott csapásokon lehetett az utca közepén közlekedni a tornyosuló hófalak között. S ahhoz sem fér kétség, hogy manapság a fehér karácsony lassan ritkaságszámba megy, és az enyhe, őszies időben szánon érkező Mikulás a gyerekek számára igényel némi magyarázatot. Az elmúlt száz év során csupán tizenöt olyan karácsony fordult elő, melynek mindhárom napján legalább öt centi vastagságban hó födte volna a talajt.
Ugyanakkor, bármilyen telek is voltak korábban Magyarország – mai – határain belül, hazánk a leghidegebb időkben sem volt sosem az örök hó hazája.
Rendszeres időjárási adatok csupán az 1880-as évek végétől állnak rendelkezésünkre. A korábbi időkről csak közvetett utalásokból és részleges feljegyzésekből tájékozódhatunk az érdekesebb időjárási jelenségekről, illetve az éghajlat változásairól.
Mikor eshet nálunk hó?
Nos, az az igazság, hogy a nyári hónapok kivételével bármikor előfordulhat. De még ez a kijelentés is megdőlt már párszor, ugyanis feljegyzések szólnak hóesésről 1913. augusztus 13-án és 1918. június 18-án is, egészen pontosan Zircről. De még ha ezeket kétkedéssel is fogadnánk, akkor is a legkorábbi hóesések már az októberi napokban feljegyzésre kerültek. 1936. október 6-án Tolmácson például már leesett az első hó, vagy amire már többen emlékezhetnek, 2016. október 5-én a Kékestetőt már néhány centis hótakaró fedte. A legkésőbbi havazás adatai pedig egészen májusig tolódnak ki: 1913. május 25-én Pécsett, május 27-én szintén a Kékesen havazott, de 2009. május 30-án Kőszeg városát is eléggé meglephette, hogy egyszer csak szállingózni kezdett a hó. A hótakarós napok száma az Alföldön évente átlagosan 20-25 körül van, a hegyekben viszont ennél jóval több lehet – a rekord eddig a Kékestetőn volt 1943-44 telén, amikor is 154 napon keresztül volt hótakaró. A hó vastagsága a sík vidéken ritkán haladja meg a fél métert, a hegyvidékeken azonban, ahol felhalmozódik a hó, elérheti a másfél métert is. Az eddigi rekordot (151 cm) a Kőszegi-hegységben mérték 1947. február 19-én.
A valaha mért legvastagabb hótakaró tehát 1947-ben lepte el az országot. A tartós és intenzív havazások eredménye megmaradt, így tudott nagyon vastag hóréteg kialakulni az országban: januárban, februárban, sőt, még márciusban is jelentős mennyiségben esett. Ennek köszönhetően, míg az év első hónapjaiban 20-30, addig a másodikban már 40-60 centiméteres hó borította az ország egyes részeit. Mindeközben a Dunán is masszív jégpáncél alakult ki.
Budapesten például olyannyira, hogy februárban az emberek híd helyett a folyó jegét használva sétáltak át egyik partról a másikra.
Valójában minden évben van 2-3 hét, amikor a Dunán több-kevesebb jégtábla jelzi, hogy tél van, gyakoriak a mínuszok, de arra már kevesen emlékezhetnek saját tapasztalatból, hogy a folyó teljes szélességében befagyjon, összeálljanak a jégtáblák, sőt annyira meg is vastagodjon, hogy arra rá is merészkedhessen az ember. Pedig hazánkban több fontos történelmi esemény is fűződik a Duna jegéhez.
Egyes történelemkönyvek szerint Hunyadi Mátyást a Duna jegén összegyűlt nép közfelkiáltással választotta meg Magyarország királyának.
A legutóbbi olyan alkalom, amikor a Duna teljes szélességében befagyott, annyira, hogy elbírjon embereket is, 1963 telén történt.
A Duna jege:
Régebben nem volt ennyire ritka jelenség a befagyott Duna mint manapság. A folyószabályozás előtti sekélyebb, szigetekkel tarkított medrében a lassabban hömpölygő víznek megfagyásához nem kellett olyan tartós és extrém hideg mint a mostani beszűkített és kimélyített mederben folyó víznek. Elég volt annyi, hogy huzamosabb ideig fagypont alá süllyedt a hőmérséklet. A Dunán zajló jegesedést azonban a parton élők mindig baljós előjelnek tekintették. Tavasszal ugyanis, amikor beköszöntött a többnyire nyugat felől érkező enyhébb idő, megindult a jégzajlás. A nyugatról érkező jégtáblák azonban a Kárpát-medencében többnyire még jégpáncélt találtak, ezért egymásra torlódtak és visszaduzzasztották a folyót. Ha elég víz gyűlt össze a megnövekvő nyomás hatására a jégtorlasz megemelkedett és továbbúszott – rendszerint minden útjába kerülő dolgot letarolva – egészen a következő akadályig, ami lehetett sziget, épület, erdő vagy bármi más, ahol aztán megint fennakadt. Ez történt 1775-ben is a Gödi-szigetnél, amikor Vác alacsonyabban fekvő területeit öntötte el a jeges Duna, és 1838-ban Pest-Budán, amikor báró Wesselényi Miklós az árvízi hajós nevet kapta.
A jégzajlás a Balatonon is sokszor megfigyelhető. A hideg éjszakáknak és a szélcsendes időnek köszönhetően az '50-es '60-as években gyakori jelenség volt – habár napjainkban is van rá példa –, hogy elkezdett jegesedni a Balaton déli partvidéke. Több helyen mínusz tíz fok alá csökkent a hőmérséklet, s e körülmények együttállásának köszönhetően megindult a jégzajlás. Számos korabeli fotó tanúskodik a Balaton-parti jégtorlódásokról, például, amikor egészen a siófoki Hermina villa aljáig tornyosultak a jégdarabok, vagy amikor kisgyermekek a befagyott déli-parti kikötőkben korcsolyáztak, de befagytak a hajóállomások, a balatonfüredi Yacht Club és a Vitrolás étterem környéke is.
Legutóbb tavaly februárban volt jégzajlás a Balatonon, amely gyönyörű látványvilágot eredményezett.
Minden szépsége ellenére azonban a jégzajlás gyakran jelentős károkat is okoz. 2018-ban Szigligeten például lépcsőket és stégeket rongált meg, és a part betonszegélyét is jelentősen károsította. De a szomszédos Balatonedericsen is tönkrement a gyermekpancsoló medence, s a természeti jelenség értelem szerűen a horgászhelyeket sem kímélte.
A telek a '60-as években hidegek és havasak voltak, míg a '70-es évek telei gyakorlatilag elmaradtak. Az 1986-87-es tél azonban örökre megmaradt egész Magyarország és Budapest emlékezetében. Már az 1986-os november, december is hideg volt.
Aztán 1987. január 10-én elkezdődött „az utolsó igazi tél”-nek keresztelt, egészen extrém időjárási helyzet, ami iszonyú hideg, nagy széllel és hóviharral járt
– nem csak nálunk, hanem egész Európában.
A sarkvidéki széllökések miatt méteres hótorlaszok épültek, az autópályák összefüggő hómezővé változtak, az utcákon álló autókat fél méter vastag hó takarta be. Kora délután -15 Celsius fokot mértek és január 12-ére 20-40 centis hóréteg takarta be az országot. Iskolai szünetet rendeltek el, több munkahely megközelíthetetlenné vált, egyesek az élelmiszerellátás miatt pánikoltak, mások nagy családi szánkózásokra indultak.
Egy szemtanú így ír a legendás télről:
„Az 1987 január 12-13-i havazás csak egy állomása volt a télnek és nem csak erről volt emlékezetes. Az időjárás figyelése már ekkor érdekelt, és erről a télről több esemény megmaradt az emlékezetemben. A tél már 1986 decemberében elkezdődött. 1986 december végén már mértek -20-25 C fokos hideget. Mint említettem, a tél egy állomása volt a 1987. január 12-13-i havazás. Ez azért volt emlékezetes, mert -10-12 C fokos hőmérséklet mellett hófúvással 30-35 cm-es hóréteg alakult ki. Ez után Pakson mértek -30 C fokot is. Az enyhülés esőt hozott a Dél-Dunántúlra -13 C fok mellett. Pécsen még a nyári időszakban rendszeresített jégrakétákat is bevetették. Ez után állt el a csapadékhullás. 1-2 cm jégpáncél alakult ki a hó tetején, amely az őszi kalászosok, szőlő és füge pusztulását okozta. Január végén ismét jelentős havazás volt a Dél-Dunántúlon (kb. 20-25 cm). A téli idő február végéig kitartott. Jeges jégbordás utakon tanultam vezetni Pécsen. A Mohácsi Busójárásra (február végén tartják) a Mecseken keresztül utaztunk. Az erdőben a fákat még mindig a januári ónos eső jege borította be, és a Dunán is 60-80 %-os jégzajlás volt. A tél még nem ért véget, ugyanis március negyedikén újabb havazás és hideghullám érte el hazánkat és nem egy helyen mértek -20-21 C fokos hideget. Kaposváron március 15-én -10 C fokos hidegben indultam el vezetni tanulni és a zselici erdei utakon még a havas úton való vezetést gyakoroltam.”
Látható tehát, hogy az időjárás – ha nem is túl gyakran –, de időnként produkál extrém helyzeteket. Ilyen volt a 2013. március 14-én elkezdődött intenzív havazás is, ami azonban az 1987-es „mesetéllel” szemben területileg nem volt egyenletes intenzitású.
A Dunántúlon a brutális erejű szél nagy hótorlaszokat épített,
ami sok helyen – így az M7-es autópályán – megbénította a közlekedést.
A 2013. márciusi rendkívüli időjárás során az aznap délután hirtelen jött lehűlés, havazás és viharos szél miatt veszélyhelyzet alakult ki Magyarországon. A Dunántúl középső sávjában valamint az ország északkeleti részében az utak járhatatlanná váltak, sok települést nem lehetett megközelíteni. Akadozott a vasúti és a közúti közlekedés és az áramszolgáltatás is.
Több ezren rekedtek az utakon, sokan 24 óránál is többet voltak kénytelenek a hó fogságában várni.
A márciusi hidegrekord is ekkor, 2013. március 17-én dőlt meg Vásárosnaményban, ahol –18,2 Celsius-fokot mértek, ami cseppet sem a kora tavaszt idéző hőmérséklet volt. Hatalmas káosz alakult ki a magyarországi utakon, s mint emlékezetes: a Belügyminisztérium SMS-t küldött a magyar állampolgároknak, hogy ne szálljanak ki az autójukból.
Nyitókép: Elakadt hókotró az 1987-es januári nagy havazás napjaiban. (Forrás: iho.hu)
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
A karácsony nem más, mint a legnagyobb hálaadó ünnepünk. Érthető is, hogy az ember ellenségei miért akarják ezt most már tiltani, valami másra cserélni. Nizalowski Attila írása.
Az ünnepek alatt sem ismer tréfát.
Miként tudunk megbirkózni az előttünk álló hónapokkal? Úgy, ha rend van a gondolatainkban! Ezért érdemes követni a pilisi remetéket, és rendet tenni a „barlangunkban”. Krupincza Mariann írása.
Hatalmas segítséget kaptak a magyar családok: a kormány intézkedései letörték az árakat az ünnepek előtt.
Nem először mutatta meg sportos oldalát a szlovák kormányfő.
Az „Arany Flotta” hajói „százszorosan erőteljesebbek lesznek, mint bármely hajó, ami valaha is épült”.
