Honnan ered a rejtélyes kapcsolat a moldvai csángók és a győri bencések között?

A Tázló menti Pusztinában élő óvó- és tanítónő, népdalénekes, művelődésszervező Nyisztor Ilona hosszú évek óta csángó gyermekeket oktat. Így vall hivatásáról: „Nagyon boldog vagyok, hogy a magyar anyanyelvű oktatáson keresztül taníthatok a gyermekeinknek éneket, táncot, mindent, ami a mi kultúránkhoz tartozik.” 

Gyermekkorában, még a szülőfalujában hallott csángó népdalokat és egyházi énekeket, melyeket – szavaival élve – „otthon csak az idősek énekeltek”. 

Majd a sors úgy hozta, hogy 1988 Adventjében, Győrben, Jáki Teodóz bencés atyától és tanítványaitól – majd ezer kilométerre otthonától – újra hallhatta ezeket a kincseket egy hajnali „roráte” szentmisén a Szent Ignác bencés templomban. Ekkor érezte meg azt az értékmentő küldetést, amely azóta is végigkíséri életét: az otthoni, moldvai csángó népdalok és népénekek megőrzése, s az ifjúságnak való tovább örökítése. 

Nyisztor Ilona Európa és a világ sok helyén énekelt már Magyarországon kívül is: Franciaországban, Svájcban, Németországban, Finnországban, Ausztriában, de vendégszerepelt már az Egyesült Államokban is. 

A győri bencések az ominózus találkozás óta is buzgón ápolják a kapcsolatot a moldvai csángókkal – évente több diákcsoporttal látogatnak el Pusztinára. 

*

E gazdag és páratlan értékvilágról és a moldvai csángók mindennapjairól beszélgetett az MCC Győri Képzési Központjában Nyisztor Ilonával Barkó Ágoston bencés szerzetes, a moldvai csángó kapcsolatok ápolója. A beszélgetés után pusztinai népdalok és „szentes énekek” is felcsendültek, majd a Loyolai Szent Ignác bencés templomban csángó énekes szentmisét mutattak be.

Moldva

Moldva a Keleti-Kárpátok hegyláncaitól keletre elterülő folyóvölgyekkel szabdalt dombvidék, melynek természetes keleti határa a Dnyeszter folyó. E természetföldrajzi egység egykor, a 14. század közepén, a magyar király fennhatósága alatti máramarosi román elöljárók által alapított Moldvai Fejedelemség területét képezte, ma pedig két ország: Románia és a Moldovai Köztársaság osztozik rajta. 

hiszen a románok mellett a románságba jelentős számban beolvadt kunok (pl. a Basarab-dinasztia Havasalföldön), jászok, továbbá a nyugatról, északnyugatról érkezett németek, magyarok, lengyelek, valamint oroszok is a moldvai társadalom alkotóelemei voltak. 

A Moldvai Fejedelemség a 16. század elejétől, a Havasalföldi Fejedelemség pedig a 14. század végétől 1877-ig  oszmán-török fennhatóság alatt állt. A magyarságnak meghatározó szerepe volt Moldva vezetésében és a moldvai városok társadalmában a 16. század végéig. A 18-19. században több alkalommal a Habsburg Birodalom és Oroszország tartotta megszállás alatt Moldva egyes részeit. 1812-ben Oroszországhoz került a Fejedelemség keleti, a Prut és a Dnyeszter közötti része (Besszarábia, a mai Moldova Köztársaság a „dnyeszterentúli terület” kivételével). A két román fejedelemség 1862-ben egyesült, 1881-ben létrejött a Román Királyság. 1918-tól 1940-ig ismét Romániához tartott Besszarábia, majd a Szovjetunión belüli Moldova SZSZK-hoz;1991-től pedig független ország.  

A Magyar Királyság keleti irányú védelmi érdekei miatt magyar népesség több hullámban telepedett ki Moldvába: a tatárjárás előtti évtizedekben, a 14. század közepén-végén, a 15. században, főként husziták a Szerémségből (1439), a 17. században a Rákóczi-szabadságharc után, továbbá a 18. században székelyek a „madéfalvi veszedelem” után. 

Pusztina, Frumósza, Lészped, Szőlőhegy, Magyarfalu, Lábnik és Kalugarén. A „madéfalvi vész” utáni népmozgáshoz kapcsolódik továbbá az öt bukovinai magyar falu létrejötte: Andrásfalva, Hadikfalva, Józseffalva, Fogadjisten, Istensegíts.    

Moldva és Havasalföld egyesülése után rohamosan indult meg a román nemzetállam kiépítése: a román elit bevallottan a más nyelvű közösségek gyors asszimilálására törekedett, így minden eszközzel akadályozta a moldvai magyarság szűk értelmiségi (papi és szerzetesi) rétegének magyar szellemű neveltetését, és az ilyen intézmények kialakulását.

A csángók és Pusztina

Pusztina egy 1200 fős csángó település a Tázló patak mentén. Lakosságát tekintve tiszta magyar falu, melyet román többségű falvak vesznek körül, az erős magyar identitását és a gyökerekhez való ragaszkodását e tényező is meghatározza. 

A csángók ősei az 1764-es madéfalvi veszedelem után érkeztek és alapították meg Pusztinát. Mint Nyisztor Ilonka fogalmazott:

„Gyermekkoromban nem beszélhettünk magyarul az iskolában és a nyilvános helyeken, azonban otthon szinte csak magyarul beszéltünk szüleinkkel, nagyszüleinkkel. A templomban és az iskolában románul kellett beszélnünk, és az egyházi énekeink is román nyelvű, érhető módon nem túl régi énekek voltak. Számunkra nagyon sokat jelent katolikusságunk, melyet még őseink hoztak magukkal” – fogalmazott a csángó népdalénekes.  

Nyisztor Ilonka elmesélte: külföldre utazni egyáltalán nem engedték őket, az útlevelünk sem náluk volt, hanem a rendőrségen.

„Én egy különleges ajándékként 1988-ban kiutazhattam Magyarországra, így többek között jártam Budapesten, Esztergomban, Szombathelyen, Sopronban és Győrben. Nagyon megható pillanat volt, amikor az esztergomi bazilikában láttam, ahogy Szent István királyunk felajánlja a koronát és az országot a Szűzanyának. Nálunk otthon Pusztinában ugyanez az oltárkép. A pusztinai templom egyébként a legkeletibb Szent István királyunk titulusát viselő templom is egyben. Voltak más Szent István király templomok Moldvában – Magyarfalu (Unguri/Arini), Szőlőhegy (Pârgăreşti), Kickófalva (Teţcani) -, amelyeknek megmásították a védőszentjét” – mondta.

A győri bencések

1988 Adventjén a bencés Teodóz atya hívta meg őket Győrbe. A székesegyházban a bencés gimnázium fiúkórusa csodás latin gregorián, és – Ilonka nagy meglepetésére – 

„Szelíd Zsolt és családja látott bennünket vendégül, valamint Teodóz atya győri bencés templomi kamarakórusának tagjai. Én ekkor döbbentem rá, hogy mi az én feladatom. Ugyanis, ha itt, Győrben a fiatalok tudják énekelni a mi szentes énekeinket, akkor ez a mi kötelességünk is, hogy saját gyermekeinknek továbbadjuk e kincset. Itt szembesültem azzal, milyen értékeink vannak: a nagyheti siratóktól a máriás énekeken át az »Ó Szent István, dicsértessél« pusztinai búcsúsénekünkig. Hazamentem, és elmondtam édesanyámnak ezt a hatalmas élményt és a terveimet, hogy összegyűjtöm a környék ősi magyar énekeit, melyeket az idősek még ismerhetnek. Erre édesanyám azt mondta, nem kell messzire menned, hiszen én is sok régi éneket ismerek – és elkezdte azokat énekelni nekem. Az említett pusztinai búcsúének az 1980-as évekre annyira feledésbe merült merült már, hogy édesanyám, László Erzsébet, is nehezen tudta csak előhozni, napokig gondolkodott rajta, hogy vannak pontosan a sorok. A templomban ugyanis az 1970-es évek elejéig latinul ment a szentmise, majd románul. Így a csángók Moldvában ennek előtte soha nem vehettek részt magyar nyelvű szentmisén, de a 19. század közepéig, egyes helyeken még tovább is, szabadon énekelhették a pap latin szövege alatt a régi magyar szentes énekeket. Így kezdődött az én működésem” – emlékezett vissza a népdalénekes.

A bencések és a csángók

Jáki Sándor, szerzetesi nevén Teodóz atya 1929-ben született Győrött, és 2013-ban hunyt el. 1947-ben érettségizett a pannonhalmi bencés – akkor olasz tannyelvű – gimnázium első osztályában, ahol osztályfőnöke a neves néprajzkutató Dr. Danczi Villebald volt. Ő a felvidéki Kürt községből származott, majd többek között Prágában a Károly Egyetemen végezte felsőfokú tanulmányait. Magyar és szláv nyelvészetből doktorált a budapesti bölcsészkaron.

Ő biztatta tanítványait, hogy járják a Pannonhalma környéki falvakat és gyűjtsenek, kutassanak a térség néprajzi sajátosságaiból. Teodóz atya 1959-191 között a budapesti Zeneakadémiára járt, ahol ugyancsak „megfogta” a népi vonal, így rendkívül fogékonnyá vált Kodály Zoltán, Bartók Béka, Lajtha László nyomán a magyar nép népének- és népdalkincsének kutatására, megőrzésére. E szenvedélyes néprajzi érdeklődés vezette 1974-től a Rábaköz hagyománytartó falvaiba, 

Domokos Pál Péter néprajzkutató nyomán a moldvai csángó települések is útjainak és munkáinak a fókuszpontjába kerültek.

„Teodóz évente többször bejárta Moldva azon falvait, ahol még volt alapja a magyar hitéletnek, és szétszórta, visszatanította a más népénekgyűjtők és a saját maga által is gyűjtött szép magyar népénekeket. Ha nem lett volna az ő szolgálata 1978 és 2012 között szerte Moldvában, de főként a Bákó környéki falvakban, akkor szerintem teljesen feledésbe merültek volna a csángók magyar egyházi énekei. A térség nagy búcsújáróhelye, Kacsika, amely Észak-Moldvában, pontosabban Bukovinában található. Ez a jászvásári (moldvai) római katolikus egyházmegye hivatalos búcsújáróhelye. Teodóz atya és barátai jóvoltából mindig több busszal mentünk a búcsúba. Egy órával a szentmise előtt, 7.30-kor felsorakoztatta az összes csángó zarándokot a főutcán, 

A különböző, főként Bákó környéki falvakból érkező csángók egységes megénekeltetésének, összefogásának óriási összekovácsoló ereje volt, amelyet talán évszázadok óta nem tapasztalt a csángóság. Teodóz atya 2013-ban elhunyt, 2012-ben volt utoljára a búcsún. Istennek hála, a helyi egyház hozzáállása is változik, megértőbb, elfogadóbb a magyar vallásossággal szemben” – fogalmazott Nyisztor Ilonka.

Ágoston atya viszi tovább Teodóz atya örökségét

„Teodóz atya nyomán próbálom tovább vinni e szép küldetést fiatal rendtársaim segítségével. Első ízben 2016 nyarán voltunk győri bencés öregdiákokkal Pusztinában és a kacsikai búcsúban, majd 2018-ban, a csíksomlyói búcsúkor már ötvenfős, bérmálkozásra készülő diákcsoporttal is eljutottunk Pusztinába Nyisztor Ilonkához. Azóta – a 2020-as covid-évet leszámítva – minden évben a búcsúszombat előtt érkezünk Pusztinába. Itt pontban 12-kor mindig magyar nyelvű szentmisét tartunk a Szent István király templomban, majd Ilonka szentes énekeket énekel, utána a Magyar Házban megnézzük a gyerekek műsorát, s mi is igyekszünk énekelni. 

Két alkalommal – Bartók Ferenc bencés atya vezetésével – egy győr-ménfőcsanaki csoporttal együtt jöttünk, továbbá a faluban is hirdették a magyar szentmisét, úgyhogy csurig volt a templom, és zengett az ének. A helyi atyák mindig igen kedvesek, szeretetteljesek, segítőkészek voltak. Különös ajándék volt, hogy idén augusztus 15-én a kacsikai búcsúba ismét eljutottunk két kisbusznyi győri bencés diákkal és öregdiákkal” – mesélte Ágoston atya. 

Nyisztor Ilonka elárulta: Hála Istennek már van magyar csoport a helyi iskolában is, melyben gyermekek tudnak anyanyelvükön tanulni, fejlődni. E mellett a pusztinai Magyar Házban sokféle foglalkozáson tudnak részt venni délutánonként. Ének-zenei ismereteiket, a magyar irodalom és költészet iránti szeretetüket próbálják erősíteni,

Nyitókép: Csángó mise / Pados Adrián