Nincs kifogás – Szöllösi Kristóf: Acélszentek

Aki lemaradt volna: a Nincs kifogás című sorozatunk első része alatt arról folyt a beszélgetés Molyon, hogy pontosan mi alapján kerül majd be egy-egy regény a cikksorozatba. Amiről itt írunk, az csak rossz lehet? Megbélyegez egy regényt, ha ebben a sorozatban van róla szó, nem pedig csak simán recenziót írunk róla? Sok mindenről írtam ott, de a lényeg a következő: első sorban olyan regények kerülnek be ide, amiről egyébként nem írtunk volna recenziót. A jó élményeket soha nem szoktuk elhallgatni, ahogy a kevésbé jókról is beszámolunk, de van egy sor olyan regény, amit pár tucat oldal után félreteszünk. És ezek legtöbbször magyar regények.

Nehéz lenne egzakt módon lefektetni a könyvkritika szabályait és szempontjait (nem is törekszünk erre, nem vagyunk irodalmárok), de álljon itt egy kísérlet. Egy könyvet millió szempontból lehet vizsgálni, de én külön a következő kategóriákra figyelek egy zsánerkönyv esetében: ötlet, világépítés, plot, karakterek. Mindezek felett ott van persze az élmény,  avagy az atmoszféra. Ha egy könyv valami miatt kifejezetten jó élményt nyújt, akkor nem kezdek el nagyon gondolkozni a részleteken, amelyekből összeállt. Ha nincs egy ilyen elsöprő élmény, akkor kritikaírás közben végigmegyek ezeken a dolgokon. Nincs szabály, de ha a négy fenti dologból kettő jól működik, akkor általában kaphat jó minősítést a könyv.

Aztán ott van még a legfontosabb tényező, amit azért nem említettem, hogy hosszabban tudjunk róla beszélni: a szöveg minősége. Mint azt kifejtettem év végén, az külföldi szerzők portékájának jelentős része hoz egy alapvető minőséget, aztán azon beül legfeljebb épp egy kevésbé jó darabról van szó, vagy kevésbé tetszik a kritikusnak. Az itthoni regényekkel azonban nem ez a helyzet. Az olvasásaimat visszalapozva meg kellett állapítanom, hogy az általam megkezdett magyar regények többsége ezen a szinten vérzik el – és ha itt vége, akkor nem állok neki gondolkozni a karaktereken, a ploton, az ötleten meg a világépítésen, hanem 10-20 oldal után félrerakom a könyvet.

Az Acélszentek ilyen könyv lett volna: ha nincs ez a sorozat, sosem olvasom végig, és nem születik róla kritika a Mandiner.sci-fin.

Ne állj meg, úgyis lövök!

Szöllösi Kristóf első kötetének borítóját minőségi munkának tartom: megragadja a figyelmet, szépen meg is van csinálva, passzol a tartalomhoz. A cím is eléggé rendben van egyébként: ezzel máris vesz két olyan akadályt, amivel könnyen el lehet bukni. A fülszöveg már kicsit érdekesebb („Vajon sikerül megállítani a népirtást, vagy élete legrosszabb napja jön?”), a kötet tetején lévő lelkes ajánlás pedig megmosolyogtató a magát „hivatásos olvasóként” aposztrofáló Katona Ildikótól, aki amikor éppen nem „hivatásos olvasó”, akkor a könyvet gondozó a kiadó vezetője. („A Mandiner.sci-fi a legjobb SF-oldal Magyarországon!” – Pintér Bence, újságíró.) A külsőségeken túllépve azonban nagyjából a harmadik oldal után elfogott a magyar fantasztikus könyvek olvasásával gyakran együtt járó gyomorgörcs.

Valamikor a harmadik világháború utáni időszakban járunk az ennek megfelelően posztapokaliptikus, Mad Max-hangulatú Budapesten, ami öt nagyobb laza államocskára és sok vitatott területre szakadt szét. Buda déli részén működik a Szabadkereskedelmi Zóna (kapitalista, nyugati irányultságú), Buda északi részén az Élő Hús Egyháza (teokrácia), Észak-Pesten az Angyalföldi Népköztársaság (kommunista), Dél-Pesten a Szakadár Blokk (róluk semmit sem tudunk meg), illetve a Margit-szigeten ott vannak a németek. Meg vannak mindenféle „szektások” (de ráuntam erre a szóra, vagy ezerszer elhangzott), például a negyedik világháború hívei, vagy a futuristák. A frakciók néhány címkét kapnak csupán, sok mindent nem tudunk meg belső működésükről, vagy kapcsolatrendszerükről. Nem ezért van gyomorgörcsöm.

A harmadik világháború a NATO, a szovjetek és a kínaiak között zajlott le elvileg, szóval én feltételeztem, hogy valamiféle alternatív történelemmel állunk szemben, amelyben a rendszerváltás előtt zajlott le a háború. A szerző meg is említi, hogy meglepődtek a szovjetek, amikor Kelet-Berlinbe átugráltak az első amerikai exók, azaz a Vasember-szerű, pilótával ellátott harci páncélruhák. Ennek az egésznek ellentmond viszont egy csomó minden: miért létezik például a WestEnd, ha ‘89 előtt történt a háború? Ki és mikor fejlesztette ki a páncélruhákat?

Mindenesetre az exók léteznek, és még a posztapokaliptikus környezetben is van valahogy annyi nyersanyag, hogy a budapesti frakciók több tucatot tudjanak működtetni egymás ellen. Főhősünk, Ádám egy gépromboló – ez a könyv világában egy olyan rend, ami az exók ellen harcol megbízásos alapon: a titok az, hogy vannak az exók elektromos rendszereit semlegesítő EMP-gránátjaik, amik ezek szerint senki másnak nincsenek, hiszen akkor nem nagyon lenne szükség egy külön ezzel foglalkozó rendre. A géprombolók a város metróaluljáróiban alakították ki körleteiket, és nevükkel ellentétben a páncélruhákat magukat nem rombolják, csak a pilótáikat ölik serényen. Semmi többet nem tudunk meg arról, hogy hogy működik az ő társadalmuk.

Csak négy napra lett volna szükségem!

A történet úgy indul be, hogy a Lehel téri gépromboló állomás tagjait kivégzi egy exo, a Fantom, aki szerencsére a helyszínre érkező Ádámmal is közli (!), hogy négy nap múlva valamit csinálni fog, és mivel a Lehel térről ellopott cuccban atomreaktor van, ezért Ádám számára rögtön világos, hogy fel akarja robbantani a várost. Hogy miért? Ki tudja? A regényben számtalan alkalommal azzal magyarázza a szerző az ilyesmi dolgokat (atombomba-robbantás Münchenben, valamelyik híd felrobbantása) hogy „valami őrült” csinálta. Nesze neked: magyarázat. Ugyanez áll az „okkult energiákra”: elvileg a harmadik világháborúból visszamaradt eszközök rendelkeznek ilyennel, de hogy miért, vagy hogy hogyan működik ez az egész, az nem derül ki, pedig fontos elem a történetben.

Ádám útra kel, hogy a Fantom nyomára bukkanjon, és közben bejárja az egész várost, korábban lehetetlennek tűnő szövetségeket köt és végiglátogat egy sor karaktert, akik nagyjából annyira élnek, mint egy rosszabb videójáték mellékszereplői. A történetvezetés elég lineáris, minden helyszínen akad valami nyom, amin főhősünk tovább tud menni: ez néha egy szerencsés módon elhagyott öngyújtó; vagy egy büntetésből “élő oltárrá” alakított emberi test beleibe vésett bűnlajstrom, mert ez olyan dolog, aminek létjogosultsága van az Acélszentek világában – de ehhez is külön szakértő kell, aki ki tudja olvasni, ő a Szerzetes. De az okkult energiáknak is van szakértője, egy sámán, akit Péternek hívnak. Ennyit tudunk meg róluk. És akkor az olyan apró dolgokra nem is tértem ki, hogy a Blaha Lujza téren van egy épület, ahol köztudottan összegyűlnek az informátorok, a kémek és a besúgók. Nyilván. Még mindig nincs gyomorgörcs.

A történetre nem szeretnék több szót vesztegetni, de ha a fenti kategóriák mentén haladunk akkor a következőket tudom megállapítani. Ötlet: alapvetően nem rossz, külön pirospont, hogy az egész sztori Budapesten játszódik, magyar karakterekkel. Világépítés: borzalom. Semmi, de tényleg semmi nem derül ki arról, hogy működnek a szétesett Budapest mikrotársadalmai. Hogy működik a gazdaság? Mit esznek ezek az emberek? (A főszereplő egyszer sem eszik a könyvben.) Mi van a világ többi részén? Plot: majdnem teljesen lineáris, ötletszerű, véletlenek alakítják, a főgonosz motivációja pedig nevetséges. Karakterek: a papírmasé-figurák minősített esetei, az E/1-es narrátorként működő főszereplőről sem derül ki szinte semmi.

És itt jön a gyomorgörcs. Mindez ugyanis nem lenne feltétlenül gond, ha a szöveg élvezhető lenne. Akkor ez egy komoly gondokkal küzdő, nem nagyon újító, de hazai környezetben érdekes, egyszerolvasós regény is lehetne. De nem az.

Jó kis kaland lesz, mint mindig

A kötet kicsit szerencsétlen módon került a kezembe: a magyar SFF helyzetét taglaló sorozatunk alatt ugyanis mind On Sai, mind Katona Ildikó igyekeztek meggyőzni engem, hogy bizony van tehetséggondozás a magyar fantasztikumban. Ez lenne a Könyvmolyképzőhöz kötődő Aranymosás, a pályázat, ahol az Acélszentek is nyertes, kiadásra ajánlott mű lett. Szóval talán túl sokat vártam a kötettől: azt, hogy alátámasztja ezt a narratívát. De nem keresünk kifogást. Ez a könyv rosszul van megírva, és nincs rendesen megszerkesztve: ebben a formában nem kellett volna megjelennie.

A hatvanadik oldal környékén rákérdeztem Molyon, hogy ez miért került a felnőtteknek szánt Hard Selection-sorozatba. Persze világos: folyik a vér, minden második oldalon van egy jó kis belezés vagy valami más elképesztően undorító dolog, én sem olvastatnám ezt fiatalokkal. A kötet hangvétele azonban nem haladja meg az ifjúsági irodalom elvárásait. El tudom képzelni, hogy 10-12 évesen olvasva elment volna egynek, most tizenöt évvel később csak fogom a fejemet. Folyton emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy a narrátor harminc fölött van, mert inkább olyan tizenöt körülinek tűnt a megszólalásai alapján.

Még ha csak hangvétel nem lenne oké, vagy csak a párbeszédek sántítanának (két lábbal, kitartóan sántítanak) azt mondanám, hogy jól van, nekem ez nem tetszik, másnak meg bejöhet. De a szöveg mondatszinten nem működik: gyakran érthetetlen, magyartalan, első olvasásra is rossz; második olvasásra, vagy hangosan felolvasva meg kifejezetten kellemetlenül gagyi. Van a szerzőnek egy sor visszatérő, nagyon közhelyes fordulata, ami böki az ember szemét: ilyen például a „nemes egyszerűséggel”, a „boszorkányos gyorsasággal”, a „teljes frontos támadás” és a „csontrepesztő erejű ütés”. Ezek gyakran egy oldalon belül is többször felbukkannak.

Kigyűjtöttem azért pár példát is, hogy ne csak a levegőbe beszéljek:

A 62. oldalon: „Nem azért éltem túl harmincöt évet Budapest belvárosában, mert mindig ész nélkül, ösztönből cselekedtem, és ezzel a jó szokásommal most sem terveztem felhagyni.” A szerző azt akarja mondani, hogy nem ész nélkül, ösztönből szokott cselekedni a karakter, ezért élt túl Budapesten. Ehelyett azt mondja: mindig ész nélkül, ösztönből cselekedett, de nem ezért élte túl, hanem más miatt, amit viszont nem köt az orrunkra, csak azt, hogy ezzel a közelebbről meg nem határozott jó szokásával nem most akar felhagyni. Ez miért nem tűnik fel egy szerkesztőnek?

„Világéletemben vallottam, hogy épeszű ember nem járt megbízható helyi kísérő nélkül Óbudára, ezért nem vetettem magam egyből a Véres Falka után, előtte még benéztem a Blaha Lujza téren működő információpiacra, hogy felbéreljek egy vezetőt” – ez egy mondat a hatvankilencedik oldalról, ami feleslegesen hosszú, de cserébe nincs semmi értelme, hogy a „világéletemben vallottam”-fordulatról ne is beszéljünk. Ja igen, ez a híres-neves ház, ahol találkoznak a kémek és a besúgók, Le Carré meg elmehet a fenébe a dead dropokkal, meg az ilyen úri dolgokkal.

Egy idő után kínos módon elkezdtek feltünedezni ilyen előrevetítős, régies megjegyzések a fejezetek végén, hogy „ám ekkor még nem is sejtettem, hogy…”, „nem rajtam múlt végül, hogy…” és hasonlók. A párbeszédekkel sem áll sokkal jobban a szöveg. A Kaszás nevű exo női pilótája kényszeredetten lazán próbál minden mondatba legalább öt káromkodást beleerőltetni; Ádám egyik alkalmi segítője pedig teljesen oda nem illően, indulás előtt megjegyzi: „Jó kis kaland lesz, mint mindig.” (72. o.) Később egy ellenfele így kiált fel: „Meg foglak váltani, akkor is, ha beledöglök! Nem hagyom, hogy a lelked beszennyezve maradjon!”

Általában véve elmondható, hogy a világépítés főleg infodumpokban történik, egy-egy cselekvést pedig részletekbe menően tárgyal a szerző: egy ajtó kinyitása minimum egy bekezdés. Odalép. Előveszi a kulcsot a páncélja egy zsebéből. Beteszi a reteszbe, elfordítja. Lenyomja a kilincset. Meglöki az ajtót. Belép. Közben a főszereplő elgondolkozik az ajtók természetén, szemrevételezi, hogy ezt az ajtót bizony lecserélték, bár ennek nincs információértéke. Minden le van írva, minden túl van írva, túl van beszélve, ki van mondva.

Megnéztem a fenekét, mármint a páncélét

Talán ez a pár példa is mutatja, hogy komoly gondokkal küzd ez a szöveg. Ennek ebben a formában nem kellett volna megjelennie, olvasóként minimum egy, de inkább két újraírásra ítélném és egy ügyes kezű szerkesztő gondjaira bíztam volna. Sőt: a legjobb lett volna, ha ez a könyv meg sem jelenik, mert csak tovább rontja a magyar fantasztikus regények renoméját, amellett, hogy az Aranymosás pályázat minőségéről, értelméről sem sikerült meggyőznie.

Szöllösi Kristófnak megvan a képzelete ahhoz, hogy jó fantasztikus könyvet írjon, és az is vitathatatlan, hogy egy, a hibái ellenére kerek történetet rakott le az asztalra, aminek van eleje, közepe és vége. Más kérdés, hogy érezhető: gyakran az első eszébe jutó megoldást, ötletet írta meg, anélkül, hogy elgondolkozott volna rajta; pedig találhatott volna kevésbé klisés, eredetibb megoldásokat is. Az írástechnikai oldalon komoly hiányosságok jelentkeztek az Acélszentekben, amit nem egy újabb nagyobb ívű regény megírásával, hanem sok gyakorlással, mondjuk jó pár novellával, egy-két stílusgyakorlattal lehetne javítani. És ami a legfontosabb: mindenképp jót tenne, ha megtanulna hallgatni és kihagyni: ezek egyelőre nem nagyon mennek.

A kedvenc idézetemet a végére tartogattam. Ez a könyv utolsó előtti oldalán van, szóval ha úgy vesszük, spoileres. A szitu szerint együtt iszik egy exo pilótája (nő) a főhőssel, aki a következőre gondol: „Lehet, hogy legközelebb nekem kéne meghívnom. Azon kaptam magam, hogy a fenekét nézem. Mármint a páncélét.” Weirdest boner ever, bro!

*

A rovat ezentúl a „Nincs kifogás”-címke alatt érhető el. Ha semmiről sem akarsz lemaradni, érdemes követni Facebook- és Moly-oldalunkat is.