Orbán lépése mindenkit megdöbbentett – felkerült Magyarország a világtérképre!

Most, hogy lezajlott a Netanjahu-látogatás, és lecsillapodtak a kedélyek – ideértve a zászlókat szaggató woke vagy migráns hátterű francia és spanyol turisták kedélyeit is –, érdemes egy kicsit elmerengeni az elmúlt napok tanulságain, akár történeti perspektívában is elhelyezni az izraeli miniszterelnök kimondottan hosszú, barátságos és remélhetőleg gyümölcsöző látogatását.

Izrael szintúgy kicsi ország, ám stratégiai fontosságú régióban helyezkedik el, három világvallás szent területén, gazdasága – főleg a high-tech és a katonai-informatikai szektor – nagy, hadserege és titkosszolgálata a világ legütőképesebbjei közé tartozik, ráadásul a rossz nyelvek szerint atomhatalom is (ezt Izrael nem erősíti meg, nemzetközi szervezetek kvázi tényként kezelik). Noha beszélhetünk fontos kulturális kapcsolatokról – gondoljunk csak arra, hogy a cionizmus atyja, Herzl Tivadar budapesti születésű volt, és Magyarországon él a kontinentális Európa egyik legnagyobb zsidó közössége –, alapvetően nem adná magát, hogy egy Izrael-kaliberű ország olyan fontosságú hírként kezelje miniszterelnökének magyarországi látogatását, mint ahogyan az most történt.

Miért ez a kiemelkedő figyelem, tisztelet? Lehetnénk annyira befolyásosak is a világpolitikára, mint a Portugálok vagy a Szlovákok, de nem vagyunk. 

Olyan hatalmak is odafigyelnek a magyar álláspontra, inspirációként kezelik hazánkat, szemlélik és másolják politikai megoldásait, és küldik kvázi zarándokolni ide értelmiségüket, újságíróikat, akár politikusaikat, amelyek jóval nagyobb, befolyásosabb vagy gazdagabb hatalmak. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy Magyarország igazodási pont legyen a világ konzervatív-nemzeti erői számára, most pedig azt látjuk, hogy egyfajta hazai „pofavizit” minden konzervatív közszereplő számára dukál, aki szeretné, hogy komolyan vegyék a jobboldalon. Tegyük hozzá, ennek a politikának nyilván ára is van: majd a jövő nemzedékei eldöntik, érdemes volt-e megfizetni azt. Egyelőre úgy néz ki, a racionálisan kiszámolt kockázatvállalás, például Donald Trump vagy éppen maga Netanjahu visszatérésénél kifizetődő volt. A három politikust egyes lapok már egyfajta trióként, a konzervatív-nemzeti feltámadás fő alakjaiként emlegetik. Igen komoly elismerés ez egy olyan politikusnak, akinek hazája – tekintsünk reálisan a tényekre! – kb. Kentucky államnak megfelelő GDP-t termel.

Az antiszemitizmus a harmincas éveket idéző lendülettel tért vissza Nyugat- és Észak-Európában, illetve Amerikába. Zsidókat vernek meg az egyetemeken és az utcákon, izraeli cégeket bojkottálnak, zsinagógákat gyújtogatnak, és a közbeszéd már-már szinte felcseréli, hogy 2023. október 7-én ki volt a tettes és ki volt az áldozat. Eközben Magyarország egy józan, racionális politikát követ: távol tartja az illegális migrációt, nem enged az Izrael-ellenes woke őrületnek, és nem tartóztatja le az izraeli miniszterelnököt, amikor az belép az ország területére. Az, hogy ez egyáltalán említésre méltó teljesítmény legyen, önmagában mutatja, mekkorát fordult a világ ezen a téren az elmúlt években. Mint Orbán Balázs kiválóan megfogalmazta a közösségi médiában: „Mi egy olyan Európát szeretnénk, ahol a zsidó közösségek nemcsak megőrizhetik identitásukat, hanem virágozhatnak is – biztonságban, megbecsülve, szabadon.”

Holokauszt-kutató történészként nyilván nem tudok elmenni amellett a tény mellett sem, hogy Magyarország 80 évvel ezelőtt egészen más szerepben volt a „világelsők” között. 

Ez a sötét folt a magyar történelemben évtizedek óta kísérti hazánk megítélését, jellemzőnek tűnik, hogy eddig semmilyen rendszer emlékezetpolitikája nem jutott dűlőre az egyszerű kérdéssel, miszerint „hogyan emlékezzünk?” Üdítő, hogy Magyarország végre nem a támadások kereszttüzében áll, hanem a nemzetközi sajtóban is egy pozitív példaként kerül említésre. Ugyan néhol még előkerülnek kritikák, például a néhol kissé talán sarkos Soros-kampány kapcsán, de miközben Amszterdamban pogromok vannak, a valóság már kiszorítja az iménti kritikus hangokat a lapok hírhasábjairól, mert szinte nincsen hely annak a rengeteg antiszemita atrocitásnak, amelyek nyugaton naponta történnek.

Magyarország a Netanjahu-látogatással újabb frontot nyitott meg, azaz hogy egy korábban is létező front újabb lendületet nyert ezzel. A front a legkevésbé sem olyan szinten értendő, ahogyan azt szegény Fekete-Győr András hiszi, miszerint (parafrazeálva) „most már nem szeret minket a Hamász”. Aki szerint az iszlamista terrorizmus megkíméli az Izrael-kritikus országokat, annak javaslom az Iszlám Állam Wikipédia-oldalát némi gyorstalpalóért. Hanem 

80 évvel a német megszállás tragikus eseményei után „a magyar név megint szép lett”. 

 ***

(Nyitókép: Orbán Balázs Facebook-oldala)