Az ellenzék vezetői lusták voltak vitázni Orbánnal – hát Ungár Péter tette meg

Nyitókép: Daniel MIHAILESCU / AFP

Már majdnem feladtam, hogy a – számtalan újdonsággal és rejtett üzenettel teli – tusványosi beszédből intellektuális diskurzus alakuljon ki a magyar politikában. Az ellenzék momentán domináns ereje nem azzal vitatkozott, amit a miniszterelnök mondott, hanem azon vekengett, miért nem másról beszélt. Mintha a tusványosi beszéd – de tudja ezt a magyar jobboldalról elbitangolt pártvezér pontosan – valaha is a kormányzati aprómunka kórházi klímákhoz, munkavállalási célú kivándorláshoz meg élelmiszerinflációhoz hasonló kérdéseiről szólt volna...

Mások, elismert és tekintélyes külpolitikai szakértők pedig letudták a – mélységes mélyen szakmájukba vágó – beszéd elemzését azzal, hogy „akinek víziói vannak, az menjen orvoshoz”. Lehet persze azt gondolni, hogy a fősodor külpolitikai elképzelései nem szorulnak érdemi intellektuális megalapozásra, intellektuális síkon nem kihívhatók, és gond nélkül tolerálhatók az olyan ordító szellemi pongyolaságok, mint hogy a nyugati fősodor deklarált háborús céljáról (mindent vissza!) minimum egy, maximum másfél éve tudjuk, hogy elérhetetlen, mégis úgy hajítjuk utána a reményt, az ukránt meg az eurót, mintha mi sem történt volna. Lehet ezt gondolni. Meg kényelmes és – ismétlem magam – intellektuálisan szintén végtelenül igénytelen oroszpártizásba is lehet menekülni.

és a külpolitikáról szóló belpolitikai harcot még a bődületesen nehéz nemzetközi helyzetünk ellenére is a jobboldal nyeri meg.

Szóval már majdnem azt hittem, ennél maradunk: a szalonelmebetegezésnél, az oroszpártizásnál meg a klímázásnál. Miközben a miniszterelnök ezúttal minden korábbinál egyértelműbbé tette, honnan lehetne intellektuálisan kihívni: világossá tette, hogy a világrendszerváltást Magyarország kétféleképpen nézheti (veszélyként vagy esélyként), s előbbiből a szövetségeseinkkel való minél szorosabb együttmozgás következik, utóbbiból pedig az a kísérlet egy önálló magyar politikára, ami a szemünk előtt zajlik. Csak annyit kellett volna tisztességgel megérvelni, hogy a világrendszerváltás miért inkább veszély, mint esély, és menten előállt volna az intellektuális kihívás. De az ellenzék legfőbb erői ilyen kihívást nem kívántak intézni a miniszterelnökkel szemben –

s legalább ő kidolgozta intellektuálisan értelmezhetővé azt az alternatívát, amiről maga Orbán ismerte el, hogy létezik. Itt olvasható, olvassák is el. Én most voltaképpen azért írok, hogy vitatkozzam vele.

Ungár egyszerűen és értelmesen beszél: azt mondja, hogy az új világrend lehet Magyarország számára lényegesen rosszabb is, mint a mostani (veszély, nem esély), ezért nekünk az Orbán által is felvázolt London-Varsó-Baltikum-Kijev tengelyre felcsatlakozva érdemesebb volna erőnek erejével a mostani status quót védeni. Felvázol eközben egy szakajtónyi helyes premisszát – hogy mivel a világon senki nem épít morális alapra külpolitikát, erre Magyarország sem köteles; hogy az ukrajnai béke Magyarország alapvető érdeke; hogy „a jelenlegi európai elit semmit sem tud kitölteni a saját székein kívül”; hogy a „szabályokon alapuló világrend” valójában mindig is inkább az USA érdekei alapján működött, mintsem szabályok alapján –, aztán viszont sorjáznak a helyzetértékelési hibák,

Az első ilyen mindjárt az, hogy a Globális Dél látványos ellenszegülése az ukrajnai háborúra vonatkozó amerikai igényeknek a számunkra kevéssé lényeges, mert a háború „nekünk a szomszédunkban történik, ezért nekünk nem a globális szempontból kell kiindulni”. Ha valóban csak arról lenne szó, hogy „a Globális Dél megelégelte, hogy a Nyugat problémáit nyomják rá az egész glóbuszra”, Ungárnak igaza is lehetne. De nem erről van szó. Arról van szó, hogy a klasszikus Globális Délnél (amely nagy vonalakban az exgyarmatokat, Indiát, Afrikát és Latin-Amerikát jelenti) sokkalta szélesebb globális koalíció, lényegében a Nyugatot és szoros ázsiai szövetségeseit leszámítva mindenki – ideértve Kínát, a komplett közel-keleti muszlim világot, a türk államokat – az ellenszegülés mellett döntött ezügyben. Nem támogatják Oroszországot aktívan, ez túlzás, Oroszország háborúját néhány egészen elvetemült diktatúrát leszámítva a hátuk közepére sem kívánja senki. Csak éppen pont olyannak látják a híres „szabályokon alapuló világrendet”, amilyennek Ungár is:

amelynek védelme nem ér meg a számukra semmiféle lemondást olyan saját gazdasági érdekeikről, mint az Oroszországgal való üzletelés. A világ összes növekedési központja úgy döntött, hogy a Nyugat Ukrajna-politikája egyrészről hamis, másrészről értelmetlen. Felzárkózás növekedés – a hozzánk, Szlovákiához, Csehországhoz vagy Németországhoz hasonlóan exportvezérelt országok számára: növekedési központok irányába történő exportnövelés – nélkül nincsen. Ennek eredménye látszik is: a Nyugat egyik pólusa, Amerika növekszik, részben saját hatalmas belső piacára és energiahordozóira támaszkodva, részben a mi kontónkra; Európa összességében pedig évek óta nem növekszik, aki Európán belül esetleg mégis, az leginkább uniós forrásból, azaz a vagyon Európán belüli újraosztásából. Aki növekedésre, felzárkózásra törekszik, az nem ignorálhatja azt, amit a világ összes növekedési központja egy konfliktusról gondol. Ungár számára zöldpolitikusként lehet indifferens vagy épp értelmetlen a gazdasági növekedés célja, én viszont azt gondolom, hogy

Ha a szövetségeseink aktívan növekedésellenes politikát kívánnak folytatni, akkor a velük való szoros együttmozgás drágább lesz, mint a szövetségen belüli mozgástér maximális kihasználása akár az ő rosszallásuk árán is.

(Ungár figyelmébe ajánlom, hogy erre a problémára az általa oly nagyra tartott lengyel külpolitika megoldása félelmetesen primitív – Radosław Sikorski külügyminiszter nemrég ismertette arra vonatkozó tervét, hogy ők az írekkel együtt majd elmagyarázzák a Globális Délnek, hogy az európai gyarmatosítás véget ért, Oroszország viszont gyarmati háborút vív az ukránok ellen, s ezáltal majd a Globális Dél Európa mellé áll a háború ügyében.

már csak azért is, mert a Globális Délen mindenki találkozott már az amerikai dollárral és annak azon varázslatos tulajdonságával, hogy az ő szerencsétlen kis valutáikkal ellentétben masszív külkereskedelmi deficit mellett is tud betonstabil maradni, így a világgazdaság szerkezetének gyarmatosítás-mentességéről meggyőzni őket csodaszép feladat lesz, melyre én a lengyel külpolitika helyében semmi szín alatt nem vállalkoznék.)

„Jó-e nekünk, ha az unipoláris világ szabályai felborulnak és új hatalmi struktúrák jönnek létre?” –

Hiszen ez – hogy az unipoláris világnak vége lesz-e – az a kérdés, amiről tízmilliós hazánk teljes testsúlyát latba vetve sem mi döntünk. Mi a labdát nem rúgjuk, csak találgatjuk jövőbeli helyzetét. Ha dönthetnénk, talán úgy döntenénk, hogy visszamegyünk az időben abba a világba, amire az LMP társelnöke is boldogan emlékszik vissza – az USA hidegháborús győzelme utáni első évtizedekre, amikor valóban „véget ért egy emberellenes diktatúra”, és Ungár generációjának – meg az utána következő miénknek – valóban „olyan lehetőségei vannak, amikről a nagyszüleink csak álmodhattak”. Ebben a világban formálta át magát Magyarország eladósodott kommunista csődtömegből nem tökéletes, de vállalható elsővilágbeli országgá. Persze, hogy a jó azon világrend fennmaradása lenne, ami a 2019-ig tartó közép-európai fejlődési pályánkat lehetővé tette. Ennek a világrendnek viszont egyértelműen vége van.

pedig Szlovákia nem áll gazdasági károkat okozó konfliktusban az Európai Unióval, Csehország pedig ebben a tekintetben is épp a magyar politika ellenkezőjét csinálja. Az unipoláris világ eddig ismert formájának vége van, kikristályosodó új formája a régió hozzánk hasonló országai számára kedvezőtlen – valamit tehát tenni kell. Ebben a kontextusban a status quo védelme felső-középosztálytól lefelé, azaz mindazok számára, akiknek nem csak igényük, de szükségük is a gazdasági értelemben vett felzárkózás, nem vállalható pozíció.

Ennél már sokkal jobb kérdés Ungártól, hogy miközben „a nagyhatalmak igazodást várnak”, hogyan tud „Magyarország Trump legközelebbi európai szövetségese lenni úgy, hogy ugyanakkor Kína legközelebbi európai szövetségeseivé válunk”. Egyrészt utóbbivá nem válunk, ezt a koronát Szerbiától akkor sem tudnánk elvenni, ha nagyon akarnánk, az ungári állítás csak az EU-tagokra értve igaz. Másrészt pedig az az állítás, hogy „Donald Trumphoz és Hszi Csin-pinghez egyszerre nem lehet igazodni”, az „igazodás” értelmetlenül leegyszerűsített fogalmával dolgozik.

Ha Donald Trump – mint azt a miniszterelnök is kifejtette, s mint azt az első négy trumpi év bizonyítékanyaga alá is támasztja – Európa-politikája azon fog alapulni, hogy megfizetteti majd Európával a saját biztonsága árát, abból logikusan következik, hogy Trump a Kína-politikában sem várhat el a NATO-célt teljesítő szövetségesektől olyan mértékű igazodást, mint amit akkor várhatna, ha ő állná Európa védelmi cehjét. A miniszterelnök nem naiv Trump-rajongó, épp a tusványosi beszédben írta le pontosan, hogy Trump is folytatni fogja Észak-Amerika megerősítését részben az EU kárára; vele kapcsolatos reményei leginkább arra korlátozódnak, hogy egy általa vezetett Egyesült Államok képes lesz békét erőszakolni az Ukrajnában háborúzó felekre, nem bornírt LMBTQ-jogi és jogállamisági zsűrizésre kívánja majd alapozni katonai szövetségeséhez, Magyarországhoz fűződő kapcsolatát, és a Biden-adminisztrációval ellentétben nem fog a magyar-amerikai gazdasági kapcsolatok rombolásán aktívan dolgozni. A magyar-kínai együttműködés minden potenciális biztonsági vagy katonai dimenzióját továbbra is vétózhatja NATO-szövetségesként az Egyesült Államok, de kereskedelempolitikai igazodási igényekkel nem lesz alapja fellépni egy biztonsági szempontból önfinanszírozó EU tagállamaival szemben; Hszi Csin-ping igényeinek pedig az fog korlátot szabni, hogy EU-n kívüli barátai bőséggel vannak, EU-n belüliek pedig nincsenek.

naiv rajongás a miniszterelnököt Kína irányába sem fűti. Ezek a peremfeltételek adják meg tehát a manőverezés kereteit a nagyhatalmak között – amelyek igazodást valóban elvárnak, de nem mindegy, milyen mértékűt és miért cserébe. Lehet egyszerre az USA és Kína számára is értékesnek lenni.

S végül elérkezünk Ungár legkomplexebb kérdéséhez: az a jó, ha az USA minél jelentősebb szerepet tölt be Európában, vagy az, ha minél inkább kivonul onnan? Erre Ungárnak világos válasza van, az, ami a lengyeleké – előbbi. Orbán válasza az utóbbi, ahogy az enyém is – de a kérdés jó, nem triviális, s kifejtést igényel.

Hogy miért utóbbi a jó válasz, annak elsősorban gazdasági alapja van:

Amerika az unipoláris világrend hegemónja, s amíg a szabadkereskedelemben hitt, Kína-politikája éppúgy a gazdasági előnyökön alapult, mint Európáé. Most viszont, hogy Kína kihívja az amerikai hegemón pozíciót, az USA értelemszerűen biztonsági alapra helyezi Kína-politikáját. Európa szerepe ugyanakkor az unipoláris világrendben nem a hegemóné, hanem a hegemón utánfutójáé volt. Minket nem hívott ki senki, és nem is rendelkezünk Amerikáéhoz fogható természeti, gazdasági vagy katonai erőforrásokkal ahhoz, hogy mi is szekuritizáljuk a Kína-politikánkat. Szükségszerű, s az amerikai és az európai érdeknek is megfelel, hogy az amerikai és az európai Kína-politika a jövőben eltérjen, s ezzel nem fér össze két dolog: az, hogy az USA értékes erőforrásait Európa biztonságára fecsérelje, és az, hogy Európa gazdaságpolitikai parancsokat fogadjon el Amerikától.

Európa érdeke, hogy fenntartsuk Kínával a kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködést, Oroszországot pedig a háború után ismét integráljuk az európai gazdaság szövetébe. (Biológiai okokból ez az Oroszország már középtávon sem a putyini Oroszország lesz, és akkor meglátjuk majd, hogy a putyini Oroszország politikájából mennyi volt Putyiné, és mennyi Oroszországé.) Mindebből az is következik, hogy

És itt érünk vissza az USA Európában tartásáról szóló lengyel vízió, valamint a kontinentális Európa újjáélesztésének víziója közötti különbséghez: előbbi messze több költséggel jár, mint utóbbi, pláne a Lengyelországon és a Baltikumon kívüli, Németország gazdasági kiterjesztéseként működő közép-európai országok számára.

Ungár Péter idevágó állításai azzal kapcsolatban, hogy a Amerika erős európai jelenléte már csak a Balkán biztonságának garantálása vagy Transznyisztria problémájának fedő alatt tartása miatt is elengedhetetlen, masszív aránytévesztések.

573 amerikai katona esetleges pótlása – akik egyébként, mint azt Ungár Péternek bárki megerősíti, aki látta már a KFOR-t, gyakran ki is vonják magukat az egységes parancsnokság alól, ha érdekük úgy kívánja – nem haladná meg Európa katonai erejét. Ha Amerika szerepét itt Európa venné át, az nem rengetné meg a balkáni biztonsági architektúrát, s számos egyéb lehetőség is megnyílna: ha a Balkánon egy Amerikát nem vagy csak kisebb léptékben tartalmazó „Nyugat” tárgyalna, az könnyebbé tenné a szerbiai és Szerbián kívüli szerbek számára bármilyen megoldás elfogadását, és lehetővé tenné például azt, hogy Koszovó státuszában vagy a daytoni egyezményben megtörténjenek azok a változások, amik Szerbiát, Koszovót és Bosznia-Hercegovinát az európai érdek szempontjából is kiemelten fontos EU-csatlakozásra alkalmassá teszik. 

Még egy ungári pontot okvetlenül érinteni kell: azt a mostani nyugati Ukrajna-politika megtartását szorgalmazó kérdést, hogy „ha szavakban sem állunk ki a kis népek önrendelkezéséért, akkor mit lehet tenni, mi az alternatíva?” Ebben a tekintetben ugyanis Ungár Péter súlyos érzéki csalódás áldozata: épp a jelenlegi nyugati Ukrajna-politika az, ami súlyosan aláássa a kis népek önrendelkezésének szent ügyét. Ukrajna nyugati integrációjának másfél évtizede tartó szóbeli hangoztatása biztonsági garanciák nélkül – nos, ez egy olyan tarthatatlan politika volt, amelynek végső soron az ukrán nép fizette meg az árát. Addig szabad a nyugati integrációval nyújtózkodnunk, ameddig a biztonságpolitikai takarónk ér: azon népeknek szabad csak felkínálnunk az európai integráció perspektíváját, akik kapcsán képesek vagyunk ezt biztonságban végre is hajtani. A kis népek önrendelkezésének mindig voltak objektív korlátai; a magyar nép önrendelkezése sem teszi lehetővé a számunkra, hogy holnap belépjünk a Mercosurba vagy bevezessük a svájci frankot.

és nem szívtelen vagy antiszolidáris az, aki számol azzal, hogy bizonyos népek házszáma a nyitott opciókat tekintve szerencsésebb, másoké pedig szerencsétlenebb. S akkor azt a kérdést már ki sem nyitom, hogy a népek önrendelkezéséről homogén nemzetállamok kontextusában érdemesebb beszélni, ahol az ország két jól behatárolható régiójának biztonságpolitikai és integrációs elképzelései nem mondanak egymásnak ellent úgy, ahogyan az még a 2014-2022 közötti Ukrajnában is megfigyelhető volt. Nem észrevenni, hogy egy ország nem homogén nemzetállam, nem figyelembe venni, hogy bizonyos országban nem csak egy homogén nép önrendelkezik – nos, ez éppúgy semmibe vétele a kis népek önrendelkezéséről szóló ideálnak, mint a megengedhetetlen orosz agresszió. 

Summa summarum:

Valamit lépni kell tehát. Nem túl nagyot, nem túl merészet, még véletlenül sem geopolitikai halálugrást a szövetségeinken kívüli légüres térbe – de valamerre igen. A változások kora valóban nem érdemel hozsannát, mind jobban örülnénk, ha nem jött volna el – de a kedvezőtlen status quo merev védelmezésénél eggyel ambiciózusabb stratégiát azért feltétlenül érdemel.