A volt ausztrál kormányfő szerint tévedés azért „diktátorozni” a magyar kormányfőt, mert a magyar nemzet érdekeit szem előtt tartva időnként hajlandó akár az uniós konszenzussal is szembe menni.
Nyitóképen Tony Abbott és Orbán Viktor az akkor még hivatalban lévő ausztrál miniszterelnök magyarországi látogatásán 2019-ben. Forrás: Miniszterelnöki Sajtóiroda. A szövegközi fényképek forrása: Mandiner Archiv
Orbán Viktor egy nagyon erős és sikeres vezető, aki ,,képes volt megfogalmazni egy olyan konzervativizmust, amely egyszerre észszerű gazdaságilag, kulturálisan konzervatív és megőrzi a hagyományokat’’ – fogalmazott a Mandinernek Tony Abbott.
A volt ausztrál miniszterelnök szerint az elmúlt években Magyarország a konzervatív gondolkodású emberek fókuszpontjává vált szerte a világon, az pedig teljesen téves következtetés, ha valaki azért „diktátorozza” a magyar kormányfőt, mert a magyar nemzet érdekeit szem előtt tartva időnként hajlandó akár az uniós konszenzussal is szembe menni – ahogy tette azt a 2015-ben kezdődő migrációs válság kirobbanásakor is.
*
Mondhatjuk, hogy gyakori látogató Magyarországon. Az elmúlt években számos alkalommal járt Budapesten, részt vett például a III. Demográfiai Csúcstalálkozón, jelenleg pedig a Danube Institute vendégkutatója. Van tapasztalata tehát bőven a magyarokkal; hogyan lát minket, illetve Magyarországot a globális színtéren?
Mindenekelőtt megtiszteltetés, hogy a Danube Institute vendégkutatója lehetek, és öröm volt többször is ellátogatni Magyarországra az elmúlt években. Kétségtelen, hogy Orbán Viktor miniszterelnöksége alatt Magyarország a konzervatívok fénypontjává vált világszerte.
Orbánt néha úgy jellemezték, mint Donald Trumpot – árnyoldalak nélkül.
Ez azonban szerintem rendkívül leegyszerűsítő megállapítás, és valószínűleg igazságtalan mind Trumppal, mind Orbán Viktorral szemben. De az biztos, hogy Orbán Viktor nagyon hosszú közéleti pályafutást tudhat maga mögött, a korai napjaitól kezdve, amikor erős antikommunista szabadságharcos volt, az első kormányzati munkáján át egészen a mostani hosszú és sikeres miniszterelnöki ciklusáig. Képes volt egy olyan konzervativizmust megfogalmazni, amely egyszerre gazdaságilag ésszerű, kulturálisan konzervatív és hagyománytisztelő. Ez egy kicsit eltér attól a konzervativizmustól, amely a közelmúltig a gazdaságilag liberális, és bizonyos tekintetben társadalmilag progresszív angolszász világban uralkodott. Azok számára, akik tradicionalisták – és szerintem a társadalom jelentős része az –, az Orbán-korszak vonzó és iránymutató volt.
Az elmúlt években Magyarország a konzervatív gondolkodású emberek fókuszpontjává vált szerte a világon, beleértve az angol nyelvű világot is.
Különösen a Danube Institute vált találkozási ponttá az angol nyelvű értelmiségiek számára, akik más körülmények között talán nem fordítottak volna akkora figyelmet Magyarországra, mint ammekkorát most fordítunk.
Mit gondol Orbán Viktor és Magyarország nemzetközi megítéléséről? A magyar miniszterelnököt ugyanis sok kritika is éri, különösen az Európai Unión belül, a liberális médiában pedig gyakran „diktátornak” bélyegzik.
Ez az elképzelés, hogy Orbán valamiféle diktátor lenne, teljesen nonszensz. Nagyon erős vezető, ehhez nem fér kétség. Főleg, hogy időnként hajlandó volt szembe menni az általános uniós konszenzussal, például 2015-ben, a Közel-Keletről és Afrikából Európába irányuló tömeges népvándorlás idején, amelyet én egyfajta békés invázióként jellemeztem. Orbán nagyon erős volt, és megépítette azt a kerítést, hogy távol tartsa a bevándorlókat, és ahol ezt nem lehetett megoldani, ott egyszerűen tovább vitte őket Magyarországon keresztül máshová. Ez egészen más megközelítés volt, mint amit a németek vagy az EU többirésze felől láttunk. Kitűnt a tömegből. Ezért lenne ő valamiféle diktátor? Ez teljesen téves következtetés. Magyarországon erőteljes szabad sajtó van, erős és független igazságszolgáltatással, szabad és tisztességes demokratikus választásokkal. És ha van független igazságszolgáltatás, van szabad média, vannak tisztességes és szabályos választások, akkor demokráciáról beszélünk. A demokrácia eredményével persze már lehet vitatkozni.
De azt nem mondhatják, hogy itt, Magyarországon nincs demokrácia.
Ezúttal a CPAC Hungary 2024 apropóján érkezett Budapestre, de általánosságban sok konzervatív konferenciára látogat el szerte a világon. Mi a benyomása a konzervatívok nemzetközi helyzetéről?
Egyes helyeken jó, máshol nem – vegyes a helyzet, és ez teljesen normális. Utoljára valószínűleg Ronald Reagan, Margaret Thatcher és II. János Pál pápa idején mondhattuk, hogy a konzervativizmus globálisan domináns volt. Az egy figyelemre méltó időszak volt a világtörténelemben. És minden bizonnyal nagyszerű időszak volt konzervatívnak lenni. Azóta voltak hullámvölgyek. De nem volt olyan konzervatív kormány, legalábbis az angol nyelvű világban, amelyik olyan egyértelműen sikeres lett volna, mint Reagan és Thatcher kormánya. Meg kell említenem John Howardot is; ő egy nagyon sikeres jobbközép kormányt vezetett Ausztráliában, akárcsak Stephen Harper Kanadában.
Az angolszász országokban több jelentős választás is a közeljövőben A legnagyobb nemzetközi jelentőséggel értelemszerűen az amerikai elnökválasztás bír majd, de hamarosan választások lesznek az Egyesült Királyságban is, jövőre pedig új parlamentet választanak Kanadában és Ausztráliában. A kérdés az, hogy van-e esélye a konzervatívoknak a győzelemre?
Az Egyesült Államokban az év végére valószínűleg republikánus kormány lesz.
Az Egyesült Királyságban pedig sajnos valószínűleg munkáspárti kormány lesz. Kanadában valószínűleg konzervatív kormány lesz valamikor jövőre, és szerintem Ausztráliában is van némi kilátás a kormányváltásra, azaz van esélye a konzervatívoknak. A jelenlegi ausztrál kormány ugyanis sok embernek okozott csalódást, és Peter Dutton, az ausztrál politika konzervatív oldalának új vezetője pozitív meglepetést okoz az embereknek. Úgy gondolom tehát, hogy van némi esély arra, hogy a jelenlegi ausztrál kormány csak egyetlen ciklus erejéig marad az ausztrál parlamentben. De nekünk, konzervatívoknak mindig az a kihívás, hogy a lehető legjobbak legyünk. Ez azt jelenti, hogy megpróbáljuk biztosítani, hogy gazdaságaink erősek és országaink biztonságosak legyenek.
Ausztrália és Magyarország a világ két különböző részén van, így a kihívások is mások. Van azonban egy kérdés, amelyben álláspontjuk meglehetősen hasonló, ez pedig az illegális migráció kezelése. A migrációs nyomás még mindig nagyon nagy Európában, hogyan értékeli az Európai Unió migrációs politikáját?
Az EU-nak óriási nehézségei vannak a szegény országokból a gazdag országokba irányuló tömeges népmozgásokkal való megbirkózásban. Úgy gondolom, hogy az Európai Unió nagyrészt engedett a liberális bűntudatnak amiatt, hogy egyes országok sokkal gazdagabbak, mint mások, és ahelyett, hogy levonta volna a helyes következtetéseket, miszerint Európa országai gazdagabbak, mint mások – erre Európa országainak egyénileg és együttesen is nagyon büszkének kellene lenniük, mert az idők során ésszerűbb politikát folytattak, jogállamiságot, demokráciát, piacgazdaságot hoztak létre és tiszteletben tartották az egyéni jogokat. És ezt valóban meg kellene próbálniuk megvédeni ahelyett, hogy hagyják, hogy mindezt felhígítsa a harmadik világból érkező ellenőrizetlen migráció, ami 2015-ben történt, és kisebb mértékben még mindig történik. Mert ez valójában a békés invázió egy formája. És
ezt egyetlen, magát komolyan vevő ország sem tűrheti el, a határokat feltétlenül ellenőrzés alatt kell tartani.
És ha az EU nem áll készen arra, hogy az uniós külső határokat ellenőrizze, akkor az egyes érintett tagországoknak, ahogy azt egyébként Magyarország is tette, saját maguknak kell felkészülniük arra, hogy átveszik a határaik feletti ellenőrzést, és biztosítják, hogy csak az jöjjön be, akinek valóban joga van hozzá. Mert a bevándorláspolitikát végső soron elsődlegesen a már az országban élők érdekében kell működtetni. Tudjuk, hogy a migránsoknak jó, ha olyan országokba jönnek, mint Ausztrália vagy éppen Magyarország. De az országaink kormányainak abszolút kötelességük, hogy a bevándorlási programot az ország javára működtessék; nem a bevándorlók számára fenntartott kedvéért, amit természetesnek vesznek, hanem az ország érdekében. Ausztrália esetében mindig is volt egy hivatalos, szabályozott menekültprogramunk, ez már 40–50 éve működik.
Hogyan látja az Egyesült Államok és Kína közötti globális versenyt? Milyen következményekkel járhat ez a verseny a világ többi részére?
Azt gondolom, hogy egy új fajta hidegháborút vívunk. És bizonyos szempontból ez az új fajta hidegháború még nehezebb és veszélyesebb is lehet, mint az előző. Kína ugyanis nagyon félelmetes versenytárs. A régi Szovjetunió, Oroszország például soha nem volt több, mint egy harmadosztályú gazdaság; még akkor sem, ha annak idején első osztályú hadsereggel rendelkezett. Kína viszont első osztályú gazdaság, részben azért, mert a nyugati jóakarat lehetővé tette a távol-keleti ország számára, hogy bekerüljön a világgazdaságba. És a kínaiak, azt hiszem, becsületükre legyen mondva, hogy kihozták a lehető legtöbbet ebből. Kína tehát egy első osztályú gazdaság, amely gyorsan fejleszti az ehhez méltó hadsereget. Továbbá ott van még a kínai diaszpóra kérdése, ami megint csak bonyolultabbá teszi ezt a hidegháborút, mint a régit. Sietve hozzáteszem, hogy szerintem a kínai származású ausztrálok nagyon jó polgárai országunknak, és abszolút Ausztrália oldalán állnak.
Mindazonáltal, azt hiszem, ez egy kicsit bonyolultabbá teszi a dolgokat. Kritikus jelentőségű ugyanis, hogy a demokráciák ezt a hidegháborút is megnyerjék, csakúgy, mint az előzőt. Ebben az egységben rejlik az erő.
De amellett, hogy retorikailag erősnek vagyunk lennünk, katonailag is erősnek kell lennünk.
Szükség van tehát a demokrácia katonai erejének gyors újjáépítésére. Ausztrália katonai kiadásai az előrejelzések szerint a GDP 2 százalékáról 2,5 százalékra fognak emelkedni a közeljövőben. Az Ukrajnában történtekre való tekintettel nyilvánvaló, hogy néhány kelet-európai ország, különösen Lengyelország, drámaian megnövelte katonai kiadásait az elmúlt néhány évben. És amit most teszünk, az a legkevesebb, amit tennünk kell. Ahogy a történelemben újra és újra láthattuk, a gyengeség provokatív. És mivel ezek a diktatúrák nagy számban vannak jelen, legyenek azok kommunista diktatúrák Kína esetében, militarista diktatúrák Oroszország esetében, vagy iszlamista diktatúrák Teherán és Irán esetében, ezekkel az országokkal meg kell értetni, hogy a demokráciák nem tolakodók, de ha ők nyomulnak előre, mi visszavágunk. És végül együtt, összefogva fogunk kiállni a többi demokráciával a szabadság ügyéért.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Az uniós csúcs végén nem az eredeti forgatókönyv valósult meg.
Nem lenne most miről beszélnünk, ha az Európai Unió a jogállamiság és alapjogok védelme keretében bátorkodna szavatolni az őshonos kisebbségek önrendelkezési szabadságát.
Az ellenzék azt hitte, a miniszterelnök menekül, pedig épp most mattolta őket. Schiffer András szerint Orbán Viktor tudatosan váltott, és beállt abba a pozícióba, ami eddig mindig tarolást hozott – miközben Tarr Zoltán egyetlen elszólással leplezte le a Tisza Párt valódi ajánlatát.
Hosszú éjszaka után a valóság utolérte Brüsszelt, maradt a kényszermegoldás.
Ukrajna ügyében három hazugsággal áltatja magát az Európai Unió, amely eközben a jogállamot kidobta az ablakon. Szilvay Gergely írása.
Támadásokra szólította fel a bevándorlókat az Iszlám Állam.
Az ukrán elnök lengyelországi látogatásán beszélt arról, mihez kezdene a Brüsszelből várható 90 milliárd euróval.
Mindketten nagy vereséget szenvedtek Brüsszelben.
