Ki tagadná, hogy Trump bohóc – de az ő bohócsága, szemben a kollégái önlealacsonyító idétlenkedésével, nem simul bele a rendszerbe, hanem megvilágítja azt. Magasles XVI.
Nézem Donald Trump mugshotját, vagyis rendőrségi fotóját. Érdekes kép, hosszan el lehet nézegetni, meg lehet benne pillantani a lényeget. Trump olyan szigorúan néz a kamerába, amennyire csak telik tőle, fejét kissé előre dönti, úgy tekint fel, fel az ellenségeire, a kárörvendő, kéjelgő liberálisokra. Megtorlást ígér a tekintete, fényes bosszút a haters and losers felett, közben viszont a szája úgy áll, a sarkában úgy húzódnak az izmok, mint aki mindjárt elmosolyodik, mintha az a mosoly – mi sem természetesebb – ráállna a szigorúságra, a megtorlás ígéretére, arra a furcsa helyzetre, hogy egy volt elnök egy georgiai börtön fotófülkéjében tartózkodik.
És akkor tulajdonképpen helyben is vagyunk, hogy megértsük, ki ez az ember. Amióta feltűnt a politikai színtéren, egyesek mérhetetlen energiát ölnek bele, hogy megfejtsék őt, a személyiségét, a sikerének a titkát. A probléma éppen csak ott van, hogy akinek kalapácsa van, az mindent szögnek néz, aki pedig „komoly” véleményalkotó, az csak a komolyság szürke fantomjait tűri el a látóterében.
Nem arról van szó, hogy Trump komolytalan lenne.
Trumpban épp az a feltűnő és szórakoztató, hogy mennyire szerelmesen komolyan veszi magát, az önnön üzletemberi, majd elnöki teljesítményét, a zsenialitását és a hatalmas szerszámát. Viszont van egy elnyomhatatlan késztetése, de talán pontosabb lenne azt mondani, és sok évtizedes távlatból jobban látszik majd: küldetése van arra, hogy miközben kemény és elszánt arccal a hívei elé lép, beszáll az életre-halálra szóló politikai küzdelembe, rettenetesen komoly szerepet vállal tehát,
valamilyen ironikus vagy önreflektív gesztussal kiugrassza ezt a komolyságot a bokorból, megcsavarja vagy idézőjelbe tegye.
A komolyságot, ami az újságírók és a szakértők komolysága, a fontos ügyek sötét és megszállott komolysága, ami elveszi az emberek eszét, aminek átadni magunkat – szimpla „tájékozódás” címén akár – önvesztéssel ér fel. (Erről hosszabban itt írtam.) Trumpot komolytalannak mondják, pedig ő csak tudatában van annak, hogy mennyire komoly.
Trump elemzői vagy bírálói (de ez a két csoport szinte teljes egészében fedi egymást) azt nem veszik észre,
hogy az ő életük épp úgy a hiúság és megalománia jegyében bontakozik ki, mint Trumpé.
Amellett, amit a Trump Tower testesít meg a maga aranyos, barokkos, fallikus túlzásában, ott van rögtön az a hihetetlenül magasra emelt piedesztál, az „oknyomozás”, a „véleményalkotás” és minden másféle jelentőség komolyságmagaslata, amelyet birtokba véve az elemzők és bírálók olyan nagyra vannak magukkal. Csak nekik éppen nincs rálátásuk arra, amire Trumpnak – valamilyen megmagyarázhatatlan okból, veleszületetten vagy elsajátítottan – van.
Figyeljük a mosolyt, ami, mint mindig, a börtön fotófülkéjében is, ott lappang, ott várakozik az arcán, a mosolyt, amit ráállít minden jelentős szituációra. Trump az élő idézőjel, a brechti elidegenítés eszköze. Egy bohóc, ki tagadná, hogy bohóc. De az ő bohócsága, szemben a kollégái önlealacsonyító idétlenkedésével, ami a demokratikus politikai versenyben megszokott és elvárt, nem simul bele a rendszerbe, hanem megvilágítja azt: nézzetek ide, ennyit ér ez a hajcihő. Nem tud viselkedni, nem bír magával, de éppen ez a lényeg.
A helyzetek nem tartják fogva őt, hanem újraíródnak körülötte.
A rendszer biztos működése – éppen úgy, mint a klasszikus színházi élmény – azt kívánja meg a polgároktól, hogy felfüggesszék a hitetlenségüket. Ezt a mentális aktust nevezik széles körben úgy, hogy a „demokratikus értékek tiszteletben tartása”. Trump viszont a hitetlenséghez térít vissza, a természetes és megmentő hitetlenséghez, ami megérteti velünk, milyen parányiak valójában a komolyság tornyai.
Donald Trumpnak az a (minden bizonnyal nem is tudatosított, ösztönösen követett) küldetése, hogy rávilágítson a huszonegyedik századi politika – a politikai helyzetek, a politikai interpretációk, minden politikai jelenség – abszurditására. Ezt nem tudják elviselni azok, akik Trumpot nem viselik el:
azzal, hogy politikai értelemben létezik, az ő abszurd komolyságukat, az ő nevetséges premisszáikat leplezi le napról napra.
Más okot nemigen látok arra, miért gyűlölik ennyien és ennyire ezt az embert, akinek az elnöksége, ha valamit, hát leginkább azt bizonyította, hogy elég középszerű politikus. De Trumpot nem politikai szempontok szerint kell megítélni, erre emlékeztet ez a mugshot is, ez a mosolyba hajló szigorúság a georgiai börtönben. A politikai remény, amit a sajátjai támasztanak az irányában, talán már halványabb, mint amikor először indult az elnökségért. De a politika fölötti remény, a komolyság megrendítésének reménye, amely megkülönbözteti Trumpot a jelenkor rémisztő panoptikumában, nagyon is él, talán jobban, mint valaha.
Nyitókép: Fulton megyei seriffhivatal
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Az amerikai kormányzat átfogó fellépésre készül az antifa-hálózatok ellen, a „szakértők” persze már aggódnak.
Áll a bál a fekete kontinensen.
A Fehér Ház kétértelmű nyilatkozatot adott ki ezzel kapcsolatban.
Amerika új Európa politikájában több ponton visszaköszönnek a magyar miniszterelnök meglátásai, ami nem jósol szép jövőt az Unió vezetésének.
A jobboldali svájci médiavállalkozó fenyegetés helyett lehetőséget lát a tengerentúli tervekben.
Fényes jövő előtt áll a magyar alumíniumipar.
Bár ő Spanyolországba vágyik.
Még meg sem szerezték, de már az EU-ban befagyasztott orosz pénzekkel sem éri be az ukrán elnök. Kíváncsian várjuk, hogy reagál erre Donald Trump.
