Alkotmányos válságot okozhat Franciaországban az európai szuperállam kiépítése I.

Felmerül a kérdés: vajon a Francia Köztársaság alkotmánya vajon milyen mértékben teszi lehetővé a nemzeti döntési hatáskörök átruházását az uniós intézményekre, és vajon határt szab-e egy ponton túl a föderalisztikus törekvések megvalósításának? A jelenleg Európában zajló folyamatok tükrében legitimnek tűnik azon filozófiai kérdés felvetése, hogy a nemzeti hatáskörök Brüsszelre történő folyamatos átruházásának tükrében vajon

és ha igen, akkor mi az, amiről a jövőben még önállóan, nemzeti keretek között dönthet majd egy (európai) nép.

Egy szuverenista alkotmány a legmélyebb európai integráció kerékkötője lehet 

A francia alkotmány 5. cikke szerint

"A köztársasági elnök a nemzeti függetlenség, a területi sérthetetlenség, a nemzetközi szerződések tiszteletben tartásának védelmezője".

Az alkotmány 3. cikke szerint

"A nemzeti szuverenitás a népé, amely azt képviselői által, valamint népszavazás útján gyakorolja".

De vajon mit jelent a "nemzeti függetlenség" illetve a "nemzeti szuverenitás" fogalma 2022-ben, a lengyel Alkotmánybíróság és az Európai Bizottság között kirobbant politikai és joghatósági vita tükrében?

Vajon van-e még egyáltalán értelmezhető és jogilag érvényesíthető tartalma e két fogalomnak olyan körülmények között, amikor például

az összes létező szakterületen és az összes lehetséges jogi kérdést illetően? Mekkora a mozgástér, ha egy – Franciaország szempontjából – külföldi bíróság - nevezetesen az Európai Unió Bírósága - jogot formál arra, hogy minden lehetséges jogvitában ő hozza meg a végső döntést ?

Vajon mit jelent ilyen körülmények között a "nemzeti függetlenség" és a "nemzeti szuverenitás" – és létezik-e még egyáltalán?

A fenti döntő jelentőségű kérdés a francia politikai osztály tagjait jelenleg végletes mértékben megosztja.

Emmanuel Macron köztársasági elnök és a hozzá hasonló nézeteket valló liberális politikusok (François Bayrou, Alain Juppé és mások) ma már egyértelműen európai centralizációra törekednek, és támogatnak minden olyan föderalisztikus, vagyis a nemzetek függetlenségének végleges megszüntetése irányába mutató törekvést, amelynek félreérthetetlen célja egy európai "szuperállam" létrehozása – az európai népek feje felett, és főképp azok megkérdezése nélkül.

azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a nemzeti szuverenitás általa elavultnak tekintett fogalmát – és azzal együtt jelképesen az egész francia nemzetet – "lecserélje", és azáltal az általa vezetett ország sorsát a "modern kor követelményeihez" igazítsa.

Az apró probléma ezzel a fogalomcserével mindössze annyi, hogy jogi szempontból csak egy független nemzet lehet szuverén, azaz vindikálhatja magának legitim módon az önrendelkezés jogát egy általa létrehozott állam keretein belül – jelenleg azonban európai nemzet továbbra sem létezik (egészen addig, amíg az egyedi karakterisztikus vonásokkal rendelkező európai népek fel nem számolják magukat), az Európai Unió pedig nem állam.

Mindebből következik, hogy

ami egy köztársasági elnök számára természetesen mindenkor megengedett, ám ez semmit nem változtat azon, hogy az új fogalom tartalmi és értelmezhetőségi szempontból jogi abszurdum.

A fentiek tükrében érdekes elméleti kérdés az, hogy vajon milyen jogi helyzet állna elő Franciaországban akkor, ha akár Emmanuel Macron, akár egy őt követő liberális elkötelezettségű köztársasági elnök (illetve kormány) egy új uniós alapszerződés elfogadása keretében a jelenleg még nemzeti hatáskörbe tartozó szakterületek (például honvédelem, oktatás, egészségügy, nemzetbiztonság, adózás, költségvetési politika stb.) feletti rendelkezési jogot egy tollvonással átadná Brüsszelnek ?

Vajon hogyan festene a szuverenitás csaknem teljes mértékű feladása alkotmányos szempontból?

Nos, egy ilyen helyzetben a köztársasági elnök szuverenista talajon álló politikai ellenfelei

(az alkotmánynak jelen írás elején idézett 5. cikkében foglalt kötelezettségek betartásának elmulasztására hivatkozva), akár a miniszterelnök és az általa vezetett kormány lemondatását (az alkotmány 3. cikkében foglalt kötelezettségek betartásának elmulasztására hivatkozva), továbbá az új uniós alapszerződés érvénytelenségének kimondatását.

A köztársasági elnök elmozdításának módozatáról és feltételeiről az alkotmány 68. cikke rendelkezik, amely az alábbiakat mondja ki:

"A köztársasági elnök csak a megbízatása gyakorlásával összeegyeztethetetlen kötelességszegése miatt mozdítható el tisztségéből. Az elmozdítást a Parlament kezdeményezésére a Felsőbíróság mondja ki."

Mit jelent a köztársasági elnök 68. cikkben szereplő, "megbízatása gyakorlásával összeegyeztethetetlen kötelességszegése" ?

A végső felelősségen a Nemzetgyűlés és a Felsőbíróság osztozik

A 68. cikk konkrét értelmezése – az alkotmány teljes szövegének kontextusában – a jelen esetben a francia Nemzetgyűlés hatáskörébe tartozik.

Ha és amennyiben a Nemzetgyűlés úgy ítéli meg, hogy a köztársasági elnök a "nemzeti függetlenség védelmezésével" összefüggésben az alkotmány 5. cikke által előírt kötelezettségeknek nem tett eleget, akkor

Ha és amennyiben a Nemzetgyűlés úgy ítéli meg, hogy egy olyan új uniós alapszerződésnek akár csak az előkészítési szakaszában, amely minden kétséget kizáróan a nemzeti függetlenség megszüntetését, és a francia állam uniós gyámság alá helyezését célozza, a köztársasági elnök kötelességszegést követett el – mert az alkotmány által rá ruházott hatalommal és jogkörökkel élve nem avatkozott be a folyamatba, és nem blokkolta le az új uniós alapszerződés elfogadási és ratifikációs folyamatát – akkor a Nemzetgyűlés valóban kezdeményezheti a köztársasági elnök elmozdítását.

A köztársasági elnök Franciaországban igen kiterjedt jogkörrel rendelkezik: leválthatja például a miniszterelnököt, és feloszlathatja a Nemzetgyűlést. Az elnök tehát minden szükséges eszközzel rendelkezik a tekintetben, hogy egy nemkívánatos irányba haladó uniós alapszerződés módosítást megakadályozzon. 

Az alkotmány normaszövegének betű szerinti olvasata azonban csak igen szűk mezsgyét, rendkívül szűk mozgásteret biztosít az elmozdítás gyakorlati megvalósítása tekintetében.

Az alkotmány megszövegezői nyilvánvalóan abból a jóindulatú feltételezésből indultak ki, hogy a nemzeti függetlenség védelme, a francia állam fennmaradásának minden törvényes eszköz segítségével történő szavatolása a Nemzetgyűlésben mandátummal rendelkező valamennyi képviselőnek, de legalábbis az ott helyet foglaló – hazafias lelkület által fűtött -  képviselők többségének a szívügye.

Mi a helyzet azonban akkor, ha a francia nemzeti függetlenség megszüntetésével nem csak a (liberális) köztársasági elnök, hanem a mögötte álló, és megélhetését az elnök politikai pártjához való csatlakozásra alapozó (liberális) parlamenti többség is teljes mértékben egyetért?

Ma Franciaországban a liberálisok nem fékeznék meg Franciaország szuverenitásának feladását

Nyilvánvaló, hogy ez esetben

A Nemzetgyűlés nemzeti függetlenség mellett elkötelezett, szuverenista kisebbsége ugyan kiálthat ez esetben "hazaárulást", és – teljesen legitim módon – kemény kritikát, szemrehányást fogalmazhat meg mind a parlamenti többséggel, mind az elnökkel szemben, kijelentvén azt, hogy az új uniós alapszerződés kormányzati elfogadása és parlamenti ratifikációs folyamatának elindítása kapcsán alkotmánysértés történik – ez azonban mit sem változtat azon, hogy a ratifikációs folyamat sikeresen le fog zárulni, a nemzeti függetlenség ezzel véglegesen megszűnik, és az európai szuperállam létrejön.

Igaz ugyan, hogy

(a francia alkotmány hatályos előírásai alapján): de ki, milyen politikai erő, milyen fórum kérhet ez ügyben jogorvoslatot?

Bonyolult jogi kérdés az, hogy az Alkotmánybíróság egy ilyen jogi helyzetben vajon eljárhat-e önállóan, saját kezdeményezés alapján, vagy az állampolgárok egy csoportja által benyújtott panaszra vagy keresetre reagálva.

(folytatás következik)

Kép: Leemage via AFP

Tóth István Benedek
A szerző Franciaország-szakértő